Nemes egyszerűséggel II címmel jelenik meg június elején az InsideOut kiadó gondozásában a leginkább a Fates Warning éléről ismerős énekes, Ray Alder második szólólemeze. Erről, valamint Ray egyéb múltbeli és jelenkori projektjeiről, meg persze a Fates Warning formálódó újabb terveiről is szól az alábbi interjú, fűszerezve néhány extra információval és személyesebb jellegű tudnivalóval.

Szöveg: Schmidt Péter – Fotó: Jorge Cueto

x

Még 2019-ben jelent meg első szólóalbumod, a What The Water Wants. Az új dalokon ehhez képest mikor kezdtetek el dolgozni?

„Meglehetősen régen, ráadásul a dolog összecsúszott az A-Z lemez megírásával és felvételeivel is. Tudod, a pandémiás időszakban a koncertstop miatt hirtelen mindenkinek nagyon sok ideje szabadult fel, és Mark (Mark Zonder dobos, A-Z, ex-Warlord, ex-Fates Warning, ex-Slavior stb.) éppen ez idő tájt talált meg az A-Z projekt ötletével. Gyakorlatilag szinte párhuzamosan zajlott a munka a két anyagon. Ha nincs ez a dömping, akkor hamarabb is elkészülhetett volna az új lemez, de végül mostanra sikerült csak kifuttatni a dolgot. Tudni kell még, hogy az egyik dal, a Hands Of Time eredetileg még az első szólólemezre íródott, csak aztán idő szűkében oda már nem került fel. Most viszont véglegesre csiszoltuk, és beillesztettük ide – a tempója, a dallamvilága miatt talán még jobb helye is van itt, mint amott lett volna.”

Az első anyagon az egyik legnagyobb meglepetést számomra Tony (Tony Hernando gitáros, lásd még: Lords Of Black) gitárjátéka okozta, ami úgy volt egészen szellős és levegős, hogy közben, ahol kellett nagyon súlyos is tudott lenni – mindeközben pedig egész másként szólalt meg kezében a hangszer, mint a power metalos Lords Of Black dalaiban.

„Igen, értem, mire gondolsz, habár a dalok hangzásvilágát gitár szempontjából ketten határozták meg Mike-kal (Mike Abdow, aki a Fates Warning turnégitárosa is). Kettőjük közül egyértelműen Tony viszi a súlyosabb, hagyományosabb metal vonalat, ebben ő nagyon jó, a szólómunkája pedig egyenesen fantasztikus. Ugyanakkor az tény, hogy ezek itt most másfajta dalok, mint a saját csapatának a tradicionálisabb nótái. És bár tény, hogy ez az új lemezem keményebb, súlyosabb lett, mint az első, ezzel együtt kétségtelen, hogy most Tony is másként közelítette meg a dolgokat. De mondom, mindent összevetve ennek a zenei világnak a kialakításában mindketten benne vannak, ez kettőjük érdeme elsősorban.”

Az új album esetében hogyan oszlottak meg a dalszerzési teendők? Gondolom, a szövegeket egy az egyben te hoztad, de mi volt a helyzet a zenei részekkel?

„A zenét gyakorlatilag ők ketten írták, én az énekdallamokat meg a szövegeket szállítottam, illetve a felvételeket követő különféle stúdiós dolgokba is belefolytam, producerkedés, editálás, ilyesmik. A basszustémákat ugyancsak Tony és Mike játszották fel, a dobos újra Craig Anderson volt (Ignite, Crescent Shield), Simone Mularoni pedig a keverést végezte.”

Miközben az új dalok szólnak, a szövegek miatt néhol olyan érzésem van, mintha az újrakezdés, a nulláról való talpraállás himnuszait hallgatnám. Gondolom, ezek alapja a saját életed lehetett: jó néhány évvel ezelőtt egy laza kontinensváltással az Egyesült Államokból Spanyolországba költöztél, gyakorlatilag hátrahagyva mindent, amiben addig éltél. Még feleségül is egy spanyol hölgyet vettél el…

„Nos, amiről beszélsz, az konkrétan egy dal esetében van így, a lemezt záró Changes valóban az életemről meg az abban bekövetkezett változásokról szól. Az új album szövegeinek többsége azonban inkább fiktív jellegű, amiket többnyire egyszerűen a zenei alapok hívtak elő belőlem. Ahogy megkaptam és meghallgattam egy-egy készülő új nóta zenei alapjait, egyből elkaptak az érzések és megindultak az agyamban a gondolatok – így született meg a dalszövegek legnagyobb része. Egy nóta van még, ahol teljesen valóságalapú a szöveg: ez Paula White-ról szól, aki Amerikában egy híres, vagy inkább hírhedt tévéprédikátor, és egyben néhány éve a Journey-billentyűs Jonathan Cain felesége is. Ez azért különösen érdekes, mert kölyökkoromban a Journey volt az egyik első kedvencem, a mai napig az egyik legnagyobb zenei hatásomként gondolok rájuk.”

x

Ha már az imént a költözésed szóba került: számodra mennyire más az élet Spanyolországban, mint Amerikában volt?

„Nyugodtabb. Sokkal. Tudod, a korábbi életem nagy részét Los Angelesben éltem le, ami egy folyamatosan lüktető, mozgalmas nagyváros. Olyan, ahol akkor is a bőröd alá mászik ez a szűnni nem akaró zizegés, ha amúgy nyugodt vagy és éppen minden oké körülötted. Itt valahogy sokkal lassabb, természetesebb, magától értetődőbb minden, nincs az a folyamatos feszülés, mint LA-ben. Pedig Madrid sem kicsi város, sőt. Talán maguk az itteni emberek a kulcs ehhez, meg az ő barátságosabb, nyitottabb habitusuk. Már hetedik éve élek itt amúgy, de néha még mindig rácsodálkozok erre a dologra. Aztán még a szieszta, a délutáni pihenőidő intézménye is elég fura nekem a mai napig. De összességében nagyon jól érzem magam itt, nagyjából megszoktam már ezt a fajta életet és ezt a tempót.” (nevet)

Azt ugye jól tudom, hogy családi vonalon mexikói gyökerekkel rendelkezel?

„Igen, így van, helyes az információ. Talán tudod, hogy az igazi családnevem sem Alder, hanem Balderrama. Ugyan én már Texasban születtem, de egy nagy mexikói gyökerű közösségben nőttem fel, népes családban, idősek-fiatalok együtt, nagyszülők, unokatestvérek, satöbbi. Az az érdekes, hogy míg a nőági rokonok mind jól beszélték a spanyolt, addig mondjuk a bátyám, az unokatesóim, meg persze én magam is, ezzel nem nagyon foglalkoztunk. Persze ragadt rám valami az évek során, de amikor hét éve ide költöztem, és nagy mellénnyel hirdettem, hogy a meglévő spanyoltudásommal jól elboldogulok majd… nos, abból jó nagy pofáraesés lett. Az elején baromira kellett kapaszkodnom, aztán persze valamit javult a helyzet, de még ma is megszenvedek azzal, ha például valaki nagyon gyorsan, hadarva mond nekem valamit. Sajnos igazán rákényszerítve még mindig nem vagyok a komolyabb nyelvtanulásra, tekintve hogy az itteni barátaim zöme jól tud angolul, szóval ha valami nem megy spanyolul, akkor egyszerűen csak angolra váltunk, és kész. Na, ebből így aztán soha nem is lesz semmi.” (nevet)

2017-ben léptél ki a Redemption soraiból, ami a Fates Warning mellett a másik teljes értékű zenekarod volt. Az azóta eltelt időben nagyon aktív voltál: turnéztál és 2020-ban lemezt készítettél a Fates Warninggal, összejöttél az ex-FW-ütős Mark Zonderrel az A-Z album felvételei kapcsán, felénekelted a Figure Of Speechless korongot is, és júniusban a második szólóanyagod ugyancsak napvilágot lát. Honnan a fenéből volt ennyi energiád az utóbbi esztendőkben?

„Tudod, a 2004-es lemez után a Fatesnél jött egy inaktívabb időszak, amikor ugyan koncertezgettünk, turnézgattunk módjával, de új dalokon jó ideig egyáltalán nem dolgoztunk, és így nem voltak lemezfelvételek sem. Ez jó darabig így ment, és mivel egy csomó fölös időm és energiám maradt, örömmel szálltam be Nick barátom (Nick Van Dyk gitáros/billentyűs/zenekarvezető) kérésére énekelni a Redemptionbe. Nagyon jól is éreztem magamat ott, készítettünk néhány remek albumot, és emellett azért az is belefért, hogy a Fates-szel koncertezzünk, ha éppen útra kelt a zenekar.

Ebben hozott változást aztán a 2010-es évek első fele, amikor a Darkness In A Different Light lemez megjelent – na, onnantól pörgött fel újra jobban az élet a Fates Warning háza táján. Jött a Theories Of Flight album 2016-ban, és ekkor már látszott, hogy ha marad ez a tempó, akkor a Redemption egyszerűen nem fog beleférni az időbeosztásomba. Így aztán 2017-ben barátilag, mindenféle feszültség vagy rossz szájíz nélkül kiszálltam onnan. Aztán amikor jött a pandémia, és hirtelen megint megállt minden, akkor újra ott találtam magam egy csomó szabadidővel és lekötetlen energiával.

Tiszta szerencse, hogy jöttek ezek a lehetőségek, amiket említettél, mert a tétlenséget nagyon nem szeretem, az az agyamra megy, és az senkinek sem jó. Egyébként valószínűleg nem tudod, de Jimmel (Jim Matheos, a Fates Warning gitárosa és zenei agytrösztje) közösen nemrégiben fejeztünk be egy új anyagot, ami ugyanakkor nem Fates Warning lesz, hanem egy vadonatúj projekt. Szellősebb, atmoszférikusabb a muzsika, szerintem tök jó lett, remélem a közönség is szeretni fogja. Vannak még kisebb utómunkák vele, az artworkön is dolgozni kell még, de előbb-utóbb megjelenik ez is. Szóval pandémia ide vagy oda, szerencsére az utóbbi pár évben is hasznosan tudtam elfoglalni magam.”

A már nélküled készült, Tom Englund (énekes/gitáros, lásd még: Evergrey, Silent Skies) által felénekelt két utóbbi Redemption-albumot hallottad egyébként?

„Igen, hallottam őket, persze. Tom teljesen jól passzol a bandába, jó énekes és jó arc, és ez a két lemez is teljesen rendben van. Örülök neki, hogy ő került a helyemre.”

A kilépésed ellenére tartod még a kapcsolatot Nickkel? Ő nem egy régi interjúban a legjobb barátjaként emlegetett téged…

„Persze, tartjuk a kapcsolatot, legutóbb épp a múlt héten beszéltünk hosszasabban. Minden oké közöttünk, töretlen a barátságunk. A kiválásomnak semmiféle emberi oka nem volt, ahogy az előbb is mondtam, egyszerűen csak a Fates Warning besűrűsödött menetrendje miatt nem fért már bele a Redemption a naptáramba. De ebből soha, semmilyen gond nem volt közöttünk, Tom személyében pedig Nick szerencsésen meg is találta az utódomat.”

Még 2007-ben volt egy roppant furcsa vendégszereplésed is: egy Necro nevezetű rapper figura Death Rap című albumán énekeltél az Evil Rules című dalban, amiben egyébként Dave Ellefson (akkor még Megadeth-basszusgitáros) és Scott Ian (Anthrax-gitáros) is közreműködtek. Hogy jött ez az egész dolog, és egyáltalán ki ez a fickó, honnan ismered?

„Na ez komoly, erre meg hogyan akadtál rá? (nevet) Az arcot személyesen nem ismerem, soha nem találkoztunk, a menedzsmentje részéről talált meg valaki ezzel a felkéréssel. Én pedig ’miért ne?’ alapon elvállaltam a dolgot. Amikor megkaptam a dalt, hogy felénekeljem a részemet, először csak néztem, hogy mi a fenét fogok én ezzel az egésszel kezdeni, fogalmam sem volt, hogy a fickó mit vár tőlem, mit énekeljek oda. Aztán lett belőle az, ami lett, meg lehet hallgatni. (nevet) Jó móka volt, maradjunk annyiban.”

Akkor ezek szerint a felvételek során sem vele, sem az említett másik két vendéggel nem találkoztál?

„Nem, a kapott alapokra Nick házi stúdiójában énekeltem fel a részeimet, szóval senkivel nem volt semmilyen személyes interakció. Egyébként talán ha kétszer hallottam azóta a dalt. Tényleg, nem tudod véletlenül, aktív még a srác?”

Ezt nem tudom. Azt viszont olvastam róla valahol, hogy nagy death és thrash metal rajongó, a lemezborítói például egy az egyben a régi vágású véres-beles death vonalat hozzák, és a szövegei is tele vannak metalos vonatkozású utalásokkal. Gondolom, a metalrajongása kapcsán kutatott fel téged is annak idején.

„Igen, valóban ez lehet a titok nyitja. De mondom, ez csak egy egyszeri akció, egy jópofa poén volt, folytatása biztosan nem lesz.” (nevet)

Mind a Redemption, mind még korábban az Engine soraiban zenésztársad volt a gitáros Bernie Versailles (lásd még: Agent Steel, Masters Of Metal), aki jó pár évvel ezelőtt aztán nagyon súlyosan megbetegedett, és emiatt teljesen felhagyott a zenéléssel is. Vele mi van mostanában, tudsz valamit az állapotáról?

„Nos, én magam nagyon régen beszéltem vele, de nemrégiben váltottam pár szót a gitáros Juan Garciával (ex-Agent Steel, ex-Holy Terror, Body Count), az ő elmondása szerint a lehetőségekhez képest Bernie egész jó állapotban van. Ugye ő már lassan tíz éve küzd a betegségével, voltak nagyon szar időszakai, de most viszonylag jó kondiban van állítólag. Juan elmondása alapján például elkezdett zongorázgatni, ami mindenképpen biztató. Persze ez még nagyon messze van az ideálistól, de legalább valamilyen szinten már zeneközelben lehet. Ez is valami.”

Feltételezem, egy harmadik Engine-album elkészítésére a jelen helyzetben semmilyen esély sincsen.

„Nincs, de alapvetően nem Bernie betegsége vagy egészségi állapota miatt. Abban a történetben egyszerűen annyi volt, és kész. Mondjuk nélküle amúgy sem állnék neki a folytatásnak, az a projekt nagyon ő volt és nagyon róla szólt. Meg persze Joey-ról (Joey Vera basszusgitáros, Fates Warning, Armored Saint, ex-Engine), aki egyébként éppen tegnap lett 60 éves. De amúgy is eleve inkább afféle szabadidős csapat volt ez, amit azzal a céllal indítottunk be, hogy újra a nulláról kezdjünk el valamit felépíteni és működésbe hozni. Kijött a két album, elég jó visszhangok is jöttek rá, de igazán komolyan a turnézásra például nem tudtunk ráfeküdni, néhány fesztiválfellépésben lényegében ki is merült a dolog. Dynamo, Rock Hard fesztivál, és még néhány hasonló alkalom. Kinek-kinek más dolgai akadtak aztán, úgyhogy ezzel kifutotta magát ez a sztori. De a mai napig jó érzéssel gondolok vissza az Engine-re, klassz móka volt.”

És második Figure Of Speechless-lemezre számíthatunk vajon? Az első nálam nagyon betalált, várnám a folytatását.

„Ezügyben egyelőre nincsenek konkrétumok, de a magam részéről szívesen benne lennék. A projekt kapcsán amúgy Derek (D. Sherinian billentyűs, Sons Of Apollo, ex-Dream Theater, ex-Alice Cooper, stb.) vette fel velem annak idején a kapcsolatot, ő hozott össze Glennel (Glen McMaster gitáros, a Figure Of Speechless fő dalszerzője), így kerültem ott képbe. Életem egyik legnagyobb melója volt egyébként ez az album: amikor megkaptam az alapokat, azt hittem, pár hét alatt megleszek az énekkel, de aztán jó néhány hónapba beletelt végül, mire mindennel elkészültem. Rengeteg a dalokban a vokál, egy csomót kísérleteztem a különféle harmóniákkal, a hangsávok egymásra pakolásával, és így tovább. A végeredménnyel ezek után szerencsére elégedett vagyok, szerintem kimondottan jó lemez született, és ahogy olvasom, a sajtó és a közönség is pozitívan fogadta. Szóval ha lesz folytatása, és kapok megkeresést, akkor állok a feladat elébe.”

A Fates Warningnál vannak már friss tervek a közeljövőre vonatkozólag? A legutóbbi album utolsó dalának címe (The Last Song) engem őszintén szólva egy kicsit megijesztett…

„Nem kell megrémülni, megyünk tovább. (nevet) A fő csapásirány most a 40 éves évforduló megünneplése lesz, konkrétan egy különleges jubileumi turnén kezdtünk el agyalni. Ennek a részleteiről még nem tudok neked mit mondani, egyelőre embrionális állapotban van még ez az egész, de kialakul majd szépen. 2024-re valószínűleg ez lesz a legnagyobb feladatunk – új albumról ugyanakkor jelenleg még nincsen szó, de aztán egyszer csak annak is eljön majd az ideje.”

Elképzelhető, hogy ezen az ünnepi körúton esetleg a korai időszak régi tagjai közül is részt vesznek majd néhányan?

„Ígérni, vagy előzetesen mondani tényleg semmit nem tudok még, de ez sem zárható ki teljesen. Meglátjuk, mit lehet kihozni a dologból.”

Az évek során a Fates Warninggal öt alkalommal is jártál Budapesten. Milyen emlékeket őrzöl a városról, a koncertekről, a közönségről?

„Sajnos a városról szinte semmit, mert amint megérkezünk egy-egy helyszínre, legtöbbször már a beállás, meg aztán a koncert vár minket. Többnyire alig van időnk szétnézni, pedig nagyon jó lenne, mert ami keveset Budapestből láttam, meg amit tudok róla, az alapján biztosan nagy élmény lenne alaposabban is tenni egy kört ott egyszer. Ami a koncerteket illeti, ott két dolog maradt meg bennem nagyon: az egyik a helyszínek, az A38 Hajó, meg az a vadnyugati, indiános stílusban kialakított klub, ahol az első magyarországi koncertünk volt. Mi is a neve a helynek?”

Szerintem a Wigwam Rock Klubra gondolsz…

„Igen, a Wigwam, az lesz az! (nevet) Nos, az nekem nagyon tetszett. A hajó meg egyenesen az egyik legkedvesebb helyszín a számomra, ahol valaha is felléptem. Maga a tény, hogy az egész koncert egy hajó gyomrában van… na, ez nagyon izgalmas. És a stáb is nagyon klassz ott, mindenki profi, mindenki tudja a dolgát, de közben nagyon jó fejek is. A backstage meg egy csoda – ott nem jártál véletlenül?”

Sajnos nem.

„Nagyon jópofa az egész, lényegében egy komplett bárként van berendezve a backstage, baromi hangulatos!” (nevet)

És mi a másik, ami a budapesti koncertekkel kapcsolatban eszedbe jutott? Két dolgot említettél.

„Ja, igen. Hát alapvetően az még, hogy koncertről koncertre mindig egyre többen voltak ránk kíváncsiak. Ez baromi jól esett, és egyben kimondottan biztató is a jövőre nézve. Remélem, a következő turnéval újra eljutunk majd hozzátok, és akkor talán egy kicsivel még többen eljönnek majd.”

Így legyen! Más téma, mára az utolsó. Ha magad állíthatnád össze a számodra legideálisabb zenekart, akkor kikkel zenélnél együtt a legszívesebben? Mondhatsz bárkit, akár olyan muzsikust is, aki már nincs közöttünk.

„Hát ez egy nehéz kérdés, és nem is igazán lehet erre igazságos és korrekt választ adni. Annyi mindenki volt és van a pályán, akivel nagyszerű lenne együtt muzsikálni… De tudod mit? Ha már válaszolnom kell valamit, hát a Fates Warning-beli társaimat mondanám. Ez a mostani felállás nagyon együtt van, és nem csak zeneileg meg szakmailag, hanem emberileg is. Mondhatom, hogy gyakorlatilag vakon megbízom bennük, bármelyikükben. Hiányoznak is nagyon, baromi régen voltak már az utolsó közös koncertjeink, nagyon jó lesz újra együtt útnak indulni, ha végre eljön az ideje.”