Huszadik(!) alkalommal került megrendezésre az egyik legpatinásabb hazai underground metal ünnepség, a Stagediving Fesztivál, amely hosszú idő után nélkülözni kényszerült a Watch My Dying mellett másik fő pillérnek számító, visszavonulót fújt Cadaveres zenekart. E jubileumi alkalomnak az új Dürer Kert két terme adott otthont. A koncertprogram profi módon, a két terem közötti kezdések csúsztatásával állt össze, így akár minden zenekart meg lehetett tekinteni.

Mire beestem a főbejáraton, a 2023-as Wacken Metal Battle Hungary győztese, a frontcsajos modern rock/metalt játszó Tiansen a műsora vége felé járt a nagyteremben, vagyis az előttük fellépett, elektro/HC/metalcore monstrum Eagle Has Landed-et, valamint a kistermet felizzító, tavaly ősszel Sleeper című, remek single-jével jelentkezett Stabbed-et sajnálatos módon lekéstem.

Számomra tehát a Mad Robots-szal kezdődött a fesztivál, akik rögtön kellemes hangulatba helyeztek hagyományos hangszerelésű, egyben meglehetősen furfangos muzsikájukkal. A legcifrább ütem, amit meg tudtam fejteni, a 9/4 volt, de ha tovább erőlködöm, biztos becsavarodok ahelyett, hogy kiélvezem ezt a szűk háromnegyed órát. A csapat elmondása – és zenéje – alapján Deftones, Tool, Pantera, Alice In Chains fanatikusokból áll, de persze további zenekarok, irányzatok ugyanúgy beugorhatnak változatos dalaikat hallgatva.

A fókuszban a legutóbbi, második nagylemez, a Pareidolia tételei álltak. A bolondozós frontemberi humorral színezett műsor során minden poszton kitettek magukért a zenészek, élvezetes volt külön-külön elmerülni a játékukban, dallamaikban. Sok színező hangminta samplerről szólt, amit kár lett volna elhagyni, ám még előnyösebb lett volna, ha egy ötödik tag élőben szólaltatja meg őket.

Rögtön ezután következett az általam legjobban várt produkció, a tavalyi év egyik legütősebb magyar extrém fém anyagát leszállító Rivers Ablaze, Kertész Márton gitáros/dalszerző csapata, így éppen csak belestem a Nova Prospect koncertjére, és konstatáltam, hogy a bájos fronthölggyel kiálló sláger metalosok töretlenül tartják népszerűségüket, és a megszokott vehemenciával mozgatják meg a meggyőző létszámúra duzzadt közönséget.

Marciék már a kisterem két sarkába fellógatott kivetítőket is használták, melyeken hol bódító, hol felkavaró képsorokat láthattunk. Már lemezen hallgatva padlón fogtam az Omnipresence dalaitól, de így élőben valósággal bekebelezett az általuk, és úgy általában a zenekar által keltett, lovecrafti hatású fergeteg. A friss, sorrendben negyedik albumon a korábbiaknál még több black metalos elem került a prog, djent, posztmetal elemek mellett a jazzes kompozíciós fogásokat csakugyan bátran alkalmazó, különleges elegybe, méghozzá az igazán rideg, barátságtalan fajtából. Nem kifejezett kedvencem a ’90-es évek első felének BM-ja, ám ebben a kontextusban erényként érvényesülnek a hatásai, és ez maximálisan átjött ezen az estén.

Akárcsak az előttük bizonyított tagság, ez az ötös is igazi jelenségekből áll, a bármelyik stílusban kiválóan boldoguló Knapp Oszkárral a fronton és a főállásban az epikus viking metal éllovas Tyrben ütő Tadeusz Rieckmann-nal a doboknál. Hipnotikus és felkavaró, magával ragadó újabb negyvenegynéhány percet éltünk át.

Technikai malőrök sorozata miatt a tervezettel ellentétben épphogy sikerült belefülelnem a Beerzebub verbális támadásába, amelyhez elsőrangú HC/rapcore zenei aláfestés párosult. A mondanivalóval se a fotelban, se a helyszínen nem tudtam azonosulni, de a muzsika erősségei nem elvitathatók.

Iménti hordával ellentétben a Heedless Elegance zenéjével még nem, ám a nevükkel jó párszor találkoztam (és imádom!), így nem lehetett kérdéses, hogy egy feltörekvő, elszánt formációról van szó. Ahogy becsatlakoztam az előadásukba, egyből megdöbbentett a groove-orientált modern metalcore-osok színpadi jelenléte. Tanítani való módon lakták be a nagyszínpadot, amelyben az elsőrangú fények és a szinte stúdiós tisztaságú hangzás segítette őket. Utóbbi kissé visszásan működött az ének esetében, mivel egyrészt a hörgés-acsarkodás leolvasztotta az arcunkat – mi több, talán még Corey Taylor és Randy Blythe is süvegeléssel adózna előtte –, másrészről viszont a tiszta ének gyengeségei is megmutatkoztak. A legfrissebb kislemez The Dream Within javulást mutat e téren, amire érdemes lehet, különösen a káromkodások kárára, több figyelmet fordítani. Mindent egybevetve, tisztán kivehető a Heedless Elegance célja, és alapjában véve jó úton járnak.

Az est fináléját prezentáló, lelazult, mocskos, black/sludge Witchthrone-ra már nem jutott energiám (az elmaradást mielőbb pótolni fogom!), de a Watch My Dying setlistjének gerincét még meghallgattam. A hazai modern metal legendái olyan lendülettel játszottak, mintha egy percet se öregedtek volna a legutóbbi nagylemez bemutatása óta. A gondosan összeállított menün belül kiváltképp nagy örömmel fogadtam a kihagyhatatlan, számomra a WMD-dalt jelentő Carbont.

Elhangzott egy megjegyzés az egyik fellépő részéről, mely szerint milyen jó lenne évszakonként megrendezni a Stagediving fesztivált, és én ezzel maximálisan egyet tudok érteni. Éljen soká a magyar fémzene underground!

(Gáti Viktor)