Szöveg: Schmidt Péter – Fotó: Uzseka Norbert
Remekül sikerült The Kingdom című új albumának megjelenését egy igazán nagyszabású eseménnyel ünnepelte a Wall Of Sleep – értendő mindez persze underground mércével mérve, már ami a helyszínválasztást és a nézőszámot illeti. A Barba kisebbik sátra mindenesetre szellősen bár, de fokozatosan egész jól megtelt, az pedig külön rangot adott az estének, hogy három további kiváló fellépővel kiegészülve, lényegében egyfajta minifesztivállal ünnepelhettük a pünkösdi hétvége vasárnapját. Kisebbfajta érdekességnek mondható, hogy a progmetalos At Night I Fly-t leszámítva a doom vonal három olyan hazai képviselőjét köszönthettük, akik mindegyike egy kicsit más megközelítésben játssza ezt a viharvert és barázdált homlokú műfajt – érdemes volt ennek tudatában (is) nézni-hallgatni a fellépőket.
A fél órás szettel nyitó Devil Seed jelesül azt a fajta epikus doom muzsikát játssza, aminek legközelebbi rokonsága egy bizonyos Leif Edling nevű svéd úriember munkássága környékén keresendő. A Candlemass neve ezek után nyilván adja magát, de a magam részéről még inkább érzem bennük a Krux és a The Doomsday Kingdom jellegű megközelítést és gondolkodásmódot. (A Sorcerer és bizonyos tekintetben a Solitude Auturnus sem rossz irányfény még velük kapcsolatban.) Ugyanakkor mivel a Devil Seed Stragessa személyében énekesnővel ügyködik, ezért ez már kapásból ad egy saját arcélt a produkciójuknak. A zenekar két albumát jó párszor áthallgattam korábban, élőben viszont még nem találkoztunk, úgyhogy kíváncsian vártam, mire jutunk egymással. Nos, az albumokon hallhatóakat lényegében szinte maradéktalanul visszaadta a csapat, kezdve a mélyen gurgulázó billentyűs témáktól és a vaskos-zsíros, meleg tónusú gitárhangzástól kezdve a masszív ritmusalapokon át a cseppet sem egyszerű énekdallamokig. (Nem mellesleg beugrós basszusgitárossal érkeztek, de ez nem befolyásolta a játékuk minőségét.) A hangulatot fokozandó, a fekete csuklyás köpönyegekben tevékenykedő zenészek mögött jól eltalált képi világú, kimondottan impozáns háttérvetítés is zajlott – a Kozmosz végtelensége iránti vonzalom ennek elemeiben egyértelműen tetten érhető volt. A magam részéről a dalok közti konferálásokat éreztem csak néhol kissé erőltetettnek, illetve Stragessa előadásmódját itt-ott némileg sarkosnak. Szerencsére mindkettő tűréshatáson belül volt azért, és az amúgy baromi hangulatos, komoly meggyőző erővel elővezetett dalok fajsúlyos energikussága így is szépen elvitték a hátukon a programot. Kicsit sajnáltam, hogy a Tony Martin-érás feldolgozásukat (When Death Calls) otthon hagyták, de értem ennek a miértjét, a helyükben egy ilyen rövid szettben én is a saját nótákra fókuszáltam volna. Nagyjából azt hozta a Devil Seed, amire előzetesen számítottam is – bizonyára fogunk még találkozni.
Habár aki nem volt ott, annak első blikkre talán úgy tűnhet, a progmetalos At Night I Fly amolyan kakukktojás volt ezen az estén, de valóság ezzel szemben az, hogy igazából ők sem lógtak ki különösebben az összképből. Ehhez persze nyilván kellett az okos dalválasztás is (amúgy három-három nóta hangzott el a két nagylemezről), meg az a meggyőző erejű élő produkció, amivel mostanára már többedszerre szembesülhettem. Pedig Kővágó Zsolt – előttem ismeretlen okból történt – távolléte miatt a billentyűs témák gépről mentek, de az ANIF mintegy háromnegyed órás koncertje így is maradandó élménnyel szolgált. Már megint. A Wall Of Sleepben is érdekelt BZ-nek ez ugye csak az első aznapi jelenése volt, de ehhez képest nem nagyon óvatoskodott vagy kímélgette magát, tök jól lehozta a lemezeken hallható énekdallamokat. Ahogy egy ideje az már szokásban van náluk, az albumverziók rétegesre formált vokális témáinak élő interpretálásában Pejtsik Panna személyében egy háttérénekes hölgy is a segítségére volt – vele kiegészülve tényleg nagyon jól működnek élőben is az ANIF nótái. Habár – jobb híján – progresszív metalként aposztrofáljuk Andrisék zenéjét, fontos kihangsúlyozni, hogy náluk mindig a dalközpontúság az alapvető rendező elv a zeneszerzés során, ami élőben hatványozottan kifizetődik. Most sem volt ez másként.
Doom vizekre visszaevezve következő programpontként a Magma Rise kilenc dalos szettjét hallgathattuk-nézhettük végig. Minden tekintetben ők voltak az este leginkább purista hozzáállású formációja – eleve a zenéjük is amolyan lecsontozott, pőre doomeszencia, és kiállásban meg a vizuális körítés terén is ők hozták a legsallangmentesebb formát. Ha a Devil Seed kapcsán Leif Edling nevét emlegettem, akkor Gáboréknál Wino mestert (Saint Vitus, The Obsessed, Shrinebuilder, Spirit Caravan, stb.) hozhatom fel, mint talán legfőbb zenei-mentalitásbeli inspirációt – purest of the pure, vagy mi. E puritán megközelítésért úgymond cserébe ők dörrentek meg a legjobban a rendezvény folyamán: már a nyitó Such Thing As Time első hangjainál szinte hátrahőköltem, olyan energia robbant elő a hangfalakból, ugyanakkor – ahol én álltam – nagyon tisztán is szólt minden, különös tekintettel Kolos és Laci gitárjaira. Az új dobossal, Kludovácz Csabival jómagam először láttam a Magmát, de a néhai Stereochrist irányából érkezett ütős hallhatóan jól beilleszkedett. Bánfalvi Sanyi távozása után sem érzem megdöccenni a ritmusalapokat, pedig játékával ő azért igen magasra rakta a lécet annak idején. A szimpla MR logós háttér előtt muzsikáló kvartett különösebb cécó nélkül tette a dolgát, de a riffek és a dalok önmagukért beszéltek. A program legjava a tavalyi albumról érkezett egyébként, két szerzemény képviselte a harmadik lemezt, egy-egy tétel pedig az első két anyagot. Új nóta nem volt, mint ahogy feldolgozást sem játszottak – volt ellenben borzongató Eric Wagner (RIP) narráció bejátszás a harmadik korongról, az nagyon ütött. Érzésre úgy háromnegyed órát játszhattak Kolosék is, és megkockáztatom, hogy ez volt az eddigi legjobb koncert, amit láttam tőlük (ez kb. 10 alkalmat jelent mostanáig).
A Wall Of Sleep kapcsán támadt előzetes várakozásaimra a valóság több ponton is rácáfolt – amit egyébként nem panaszképpen jegyzek meg, sőt. Először is, BZ dupla szorzós kötelezettségei miatt úgy gondoltam, 70 percnél többet biztosan nem fognak játszani – nos, erre bizony úgy 20 perccel még rátromfoltak. Riszpekt. Aztán a setlisttel is okoztak meglepetést: a Sun Faced Apostles album húszéves jubileuma miatt szinte biztos voltam abban, hogy a The Kingdom nótái mellett erre lesz kihegyezve a program, aminek a Cselényi Csabival készült két korong számai esnek majd áldozatul. Nos, ez sem így lett: a Sunról két tételt vettek csak elő, a csabis lemezekről viszont hármat is – legnagyobb örömömre, ugyanis én ezeket nagyon szeretem, főleg a Mountainst, amiről a nyitó Hungry Spirits és a záró Army Of Dead hangzottak el. Utóbbiban a vége felé a szolidan felpörgő tempó azzal a gyilok riffel a WOS legszebb pillanatai közé tartozik, ezt vétek lett volna kihagyniuk. A No Quarterről pedig a címadót vették elő, ez is jó volt. A Sun Facednél régebbre egyébként nem ástak most vissza, de hiányérzetem igazából így sem nagyon maradt. (Na jó, az I Sleep hanyagolása fájt egy kicsit, de ezt azért feldolgoztam valahogy azóta.) A BZ-korszakot, tehát az utóbbi két nagylemezt – érthető módon – erősen fókuszba helyezték, a tizenöt dalból kilenc innen szólt, és ezekben bizony jócskán érezhettük-hallhattuk a markáns tradicionális doom alapokon túlról érkezett hatásokat is. Ugyanakkor ezek cseppet sem keltenek testidegen hatást, a hard rockosabb, fogósabb témák organikusan ágyazódnak bele a sabbathista alapok szövetébe. Mindez egyébként sem előzmények nélkül való náluk, hiszen már a Csabival felvett albumokon is megjelentek ezek a törekvések.
Habár a doom(gyökerű) zenéket szokás a negatív, gyászos hangulatok hangokká formált megtestesüléseként elkönyvelni, azért ez korántsem mindig van így. Jelesül a WOS esetében, bár a szövegekben megénekelt témák többnyire valóban komoly-komor dolgokat feszegetnek, a végső kicsengés mégsem lehúzós, hanem inkább valahogy erőt adó és méltóságteljes. Maga a zenekar sem lógó orrú arcok gyülekezete, pozitív energiát sugározva tolják, BZ zsibbasztó poénjain pedig nem lehet nem röhögni. Nem mellesleg ő ezt a második penzumot is tök korrekt módon nyomta le, pedig a végére azért jócskán elfáradhatott. A vokáloknál egyébként a basszer Janovszki Zsolt és a főnök/agytröszt Füleki Sanyi is besegítettek neki – erre a vonalra még jobban rá lehetne feküdni a jövőben, az újabb keletű nóták kimondottan megkívánják ezt a fajta rásegítést. Csúcspontokat nehéz kiemelni, volt jó sok, de ha csak hármat kell mondanom, akkor legyenek ezek: Army Of The Dead (az előbb írtam, miért), The Last Straw (szinte már vidám nóta) és az egyszerre album- és koncertzáró The Plague, ami konkrétan brutálisan libabőrös volt. (BZ Müller Cecíliás poénja pedig különdíjat érdemelne, haha!)
Negatívumként azt tudnám csak felhozni, hogy a WOS első kb. negyed órájában a hangzás meglehetősen tompán dohogott valamiért – ezt aztán sikerült meggyógyítani, onnantól nem volt gond. Illetve náluk a háttérvetítés is kissé funkciótlan volt időnként, nem mindenhol jött össze a képi világ az adott dal hangulatával, mondanivalójával. Illetve a színpadot is többször uralta a kelleténél erősebb félhomály, ami ilyenkor inkább csak sejteni engedte a zenekart, semmint igazán látni. (Igaz, ez utóbbi jelenség a többieket is sújtotta.) Summa summárum, végső soron mindezeket számításba véve is azt mondom: erre a rendezvényre bizony mind a szervezők, mind a bandák joggal lehetnek büszkék. Nálam eddig ez volt az év legemlékezetesebb magyar zenekaros koncertje, és bár messze még a szilveszter, nem biztos, hogy bárki képes lesz ezt a pozíciót megingatni.
További fotók: https://www.facebook.com/media/set/?set=a.1022035439910830&type=3
