(Szöveg: Milán Péter – Fotó: Szabó Miklós)
Első nap
A kétnapos esemény számomra a budapesti Beneath The Void fellépésével vette kezdetét. Mint tudjuk, a csapat a Kill With Hate folytatása, valójában ugyanaz a zenekar, csak más névvel, de legalább a 2021-es debütalbummal (…into Oblivion) el tudtak mozdulni a korábbi stagnálásból. Már láttam őket korábban, s most is a szokásos intenzitással prezentálták a programot. Ehhez azonban olyan objektív feltételeknek kellett megvalósulnia, mint az értékelhető, sőt, egészen jó hangzás, valamint készségeknek, ami a profi hangszerkezelésben, összeszokottságban nyilvánul meg. Az öttagú csapatban megvannak ezek a feltételek, színvonalas, erőteljes koncertet adtak.
A kiállásokon, váltásokon, szólókon nem lehetett nem hallani, hogy szépen összepróbálták az anyagot, ami a Beneath The Void album számaiból állt, de a Kill With Hate-korszakot sem felejtették el. A fronton Gyémánt Krisztián összetéveszthetetlen alakja foglalt helyet, öblös hörgését helyenként Pornói Patrik magasabb rikoltásokkal egészítette ki. Rengeteg death metal zenekar zörög szerte a világon, a Beneath-féle technikásabb vonalat is millióan darálják, azonban ebben a csapatban jó témákat hallhatunk, ugyanakkor az összetett játék ellenére sem törnek szét a témák sokasága közepette, hanem mindvégig megvan az intenzitás, a zene „áramlása”, ami ebben az irányzatban nagyon sokszor nincs jelen. Színvonalasan teljesítettek.
A magyar deathstereket egy lengyel horda követte a másik teremben, egy általam még soha korábban nem hallott alakulat, a Wielki Mrok. Műsorukba belepillantván nem hiszem, hogy túl sokat fogok időzni a társaságukban, ugyanis a csapat által prezentált black’n’roll’n’fun’-vonal a szögegyszerű témákkal, recsegős hangzással, primitív kalapálásokkal, alkalmankénti kurjantgatásokkal, csasztuskaszerű rigmusokkal egyáltalán nem kenyerem. Látszott, hogy nem egy véresen komoly produkció ez, és ugyan nincs kifogásom ellene, ha egy-egy zenekar lazább tud lenni, a lengyelek esetében sem a zene, sem a körítés/játék nem mondott szinte semmit.
Ezután következett a voltaképpeni főzenekar, a görög Varathron. Vártam őket, még soha nem volt szerencsém a görög black metal veteránjaihoz. A Varathron a másik két nagy névvel egyetemben (Rotting Christ, Necromantia) a görög BM legendájának számít, 1988-ban alakult, s nem meglepő módon már csak Stefan Necroabyssious frontembert találjuk az eredeti felállásból. Ugyanakkor nagyon erős a jelenlegi tagság, 10-20 éve minden poszton olyan zenészek foglalnak helyet, akik szívvel-lélekkel ápolják a Varathron zenei örökségét.
Beletelt némi időbe, míg a beállás során minden hangszert sikerült megfelelően „belőni”, s a keverőssel végzett egyeztetések, hangszerpróbák lassan véget értek és kezdetét vette a műsor. Jópofa volt látni, hogy a díszletek elhelyezésében maga az „öreg”, vagyis Necroabyssious is részt vett. Hiába, ez az underground. Nincs nagy stáb, kiszolgáló személyzet. A Varathron zenéje kisebb kacskaringóktól, kísérletektől eltekintve (Crowsreign album) csaknem mindvégig intakt volt, az utóbbi lemezek különösen jól sikerültek. Beleértve a The Crimson Temple című kitűnő tavalyi albumot. Kíváncsi voltam, ebből mi valósul meg élőben.
Kiderült, hogy nagyon sok minden megvalósult, de már a beállás sejtette, hogy nem lesznek nagy problémák. Mindig örömmel látom/hallom a jó dobosokat, a Varathron sorait idén már húsz éve erősítő Haris rettentően profin játszott, élvezet volt figyelni a játékát, a cinek variálását, továbbá hogy fölényes biztonsággal és felkészültséggel adja elő a képleteket, díszítéseket, ami egy nagyjából old-schoolnak nevezhető csapatban nagyon sok pluszt ad hozzá a produktumhoz. Haris ritmustársa, Stratos Kountouras bőgője is kellő teltséggel vastagította az össz-hangzást, de főleg a szellősebb részeknél tudott érvényesülni.
A zenekar kinézete megtestesíti a „hithű” black metalos külsőségeket: a feketén kívül más színt keresve se lehetett volna találni a zenészeken és környezetükben. Voltak szolid festések, valamint a szinte kötelezőnek mondható csuklyák, kapucnik. Jól festettek a színpadon, Necroabyssious szerelését súlyos láncok is terhelték. Zömök, erőteljes, kissé mélynövésű alkata, s a szigorú arc markáns BM-frontemberré avanzsálta a sokat látott-hallott színtér-harcost. A program a The Crimson Temple nyitódalával, a Hegemony Of Chaosszal kezdődött: Haris dobjátékával, billentyűs dallamokkal (az Ascension nyitánya alatt), majd bekapcsolódtak a többiek, és megkezdődött a mediterraneumi forrongás.
A Varathron, mint fentebb utaltam rá, nagy vonalakban mindvégig kitartott a hangzása, stílusa mellett, sőt a színvonal még emelkedik is az utóbbi években. A csapatban mindig is helye volt az old-school riffeknek, ezen belül is proto-black témáknak, vagy hagyományos heavy metal-gitárrészeknek. Ezeket vegyítik a gyors blackes nekirugaszkodásokkal, és a zenét át- és átszövő délies, görög dallamokkal, amelyek a mai napig a védjegyüket képezik. A gyors részek alatt is memorizálható dallamokat játszanak a gitárosok. Ezek között egészen fülbemászókat találunk – ilyenekkel van tele a The Crimson Temple album.
Stefan bulldogként előmeredve fröcsögte a Varathron szövegeit, a mikrofont mindvégig a kezében tartva (a beállás alatt odakészítettek neki egy mikrofonállványt, de levitette a színpadról). A tagok nagyjából annyi mozgást vittek végbe, amennyi általában egy underground metal zenekartól „elvárható” – a zene önmagát adta el dinamizmus és atmoszféra tekintetében. A Varathron zenéje egyikben sem szenved hiányt. Emellett ez nem az a csapat, amely hanyagolja a régebbi lemezeket. A korai anyagokat a pályafutás szerves részének tekintik, így az utóbbi két album számai mellett olyan régebbi darabokat is hallhattunk, mint a Slayer-hatását is magán viselő Le Reine Noir, vagy a Genesis Of Apochryphal Desire.
Mondhatjuk, hogy a Varathron zenéjén nem érezni az idő múlását, amiben annak is szerepe lehet, hogy a tagság érzi/érti azt, amiről a zenekar szól, és ezt kellő spiritusszal prezentálni is képesek. Remek koncertet láttunk.
Varathron
Második nap
A klubfesztivál második estjét a Rigorist nevű új death metal banda előadásával kezdtem. Ugyan a név új, a tagok valamennyien kipróbált zenészek, akik számos csapatban bizonyítottak az elmúlt években. A Bandcampen meghallgatható egy demó (kazettán jelent meg), ami nem győzött meg túlzottan, főleg a hangzás, azonban élőben annál erősebbnek mutatkozott az öttagú társaság. Az ének posztját a hazai death metal egyik nagy egyénisége birtokolja: Hajnali Sanyi, akit leginkább a Gutted frontembereként üdvözölhettünk, no és azon ismertetőjegye kapcsán, hogy szeret és tud is beszélni. Most sem szenvedett kommunikációdeficitben, azonban – szerencsére – nem vitte túlzásba, nem ment a produkció rovására a közlendőáradat. Első koncert gyanánt felettébb élvezhető, érett produkciót mutatott be a Rigorist. Mint említettem, a kifelé is leginkább megmutatkozó rutint Sanyi jelentette, emellett a két gitáros (Zoli, Pokesz) jó témákat fogott le a hangszer nyakán. Dobos poszton is ismert zenészt láthattunk: ő Sadaist, aki számos csapatban (Leiru, Mistcavern, Limb For A Limb, ex-Purulent Rites…) játszik és játszott; szilárd, de kellően ötletes dobolása jó alapokat nyújtott a Rigorist death metaljához – Kutya bőgőssel egyetemben.
Leginkább az volt a „csavaros” a Rigorist számaiban, hogy első hallásra egyszerűbb old-schoolnak tűnik a megközelítés, ám csakhamar kiderül, hogy helyenként a korai Suffocationre jellemző szaggatások és komplexebb, szürreálisabb megoldások is felbukkannak. Főleg a szólisztikus részeknél. Néhány underground koncerten már megéltem, hogy élőben jobban szólt a szóban forgó zenekar, mint hanghordozón – a Rigorist esetében is ez volt a helyzet. Masszívnak bizonyultak, „egyben” voltak, a bemutatott death metal-tételeknek volt szerkezete, s ugyan a hatásokat is ki lehet mutatni, elsőre bíztató ez a teljesítmény. Még hallunk róluk.
A lengyel Species nem a death metalt erősítette, hanem a thrash irányából érkeztek, ezen belül is a komplexebb, progosabb vonalról. A koncert napján meghallgattam a The Monument On Envy című idei EP-t, ami további vesézést igényel. Michal Kepka gitáros összetett játékot mutatott be a ritmushangszeresek támogatásával, azonban a kompozíciókon még lehet alakítani, csiszolni. A metal-részek mellett hangulatos „leállások” is találhatók a számaikban, ahol szüneteltetik a bősz metal-játékot és a lágyabb hangulatok világában merítkeznek meg, ami soha nem állt távol a progresszívabb thrash csapatoktól. Ezt mintegy ellensúlyozva Piotr Drobina énekes/bőgős éles hangja olyan volt, mintha Millét hallottuk volna, miközben szorongatják övön alul. Én ezen a ponton is javítanék, de bizonyára stílusjegyről van szó. Korrekt műsort adott a Species triója.
A Malediction hazánk egyik legrégebb óta aktív death metal csapata, még ha ezt az aktivitást némi megszorítással is kell érteni. Az 1996-ban alakult csapat egy évvel később kiadta a Never Ending Darkness demót, azonban az évtizedek során mindössze két EP és egy album született. Magyarországon nem könnyű az underground metal-zenész élete. Ez nem látszott az öttagú társaságon ezen az estén, ugyanis vérbő szettet adtak elő. Nem szaggatták fel a színpadot, és a Rigoristtal összevetve is kissé statikusnak tűnt az összkép, ám összefogottan játszottak – a hangzás és a zene is súlyos, erőteljes volt. Dinnyés István nem az a beszédfronton túlvezérelt típusú frontember, mint Hajnali Sanyi, inkább jelenlétével és hörgésével támogatta a death metal ügyét. Mind a gitárosok, mind a két ritmushangszeres jól teljesített, s valamikor talán új anyag is lesz a kvintettől.
Nem állítanám, hogy lélegzetvisszafojtva vártam az Impaled Nazarene műsorát. Mondjuk ki, rég eljárt felettük az idő, s értem ez alatt azt, hogy az egykori sokk-faktor, ami ezt a bandát hírhedt státuszba emelte – mert lássuk, be néhány jobb lemez ellenére, mint pl. Ugra-Karma, a zene kevéssé indokolta a nagy népszerűséget – már a múlté. Az a punkos, primitív black metal, ami az elején különleges, érdekes volt, természetszerűleg kezdett szürkülni, hiszen a szűk mezsgye nem ad sok lehetőséget a változatosságra. Mondjuk ez soha nem is volt célja a bandának.
A finnek egyetlen eredeti tagja Slutti666, azaz Mika Luttinen frontember, aki belül tán ma is az a pszichopata lázadó, mint egykor, de ma már takaréklángon pislákol, és zenekara sem vonz már annyi szemet és fület. Ugyanakkor a zenekar ma is roppant bizarrul fest. Mika Arnkil bőgőssel az élen, akiről nem tudtam eldönteni, hogy maszk van rajta, vagy ilyen a fizimiskája, mindenesetre egy kb. hetvenéves Freddy Krueger pengette a basszusgitár húrjait és morrantott néha a mikrofonba, kiegészítendő Luttinen dühödt acsargásait, amelyeket bőven szórt a színpadról. Pontos setlisttel nem szolgálhatok, de több dühbomba-dalt is felismerni véltem a múltból – nem hallgatom túl gyakran a finneket. Az 1999: Karmageddon Warriors ezek közé tartozik, de a harcba hívó Do you want total war? kezdetű tételt is nehéz lett volna nem felismerni (amit eredetileg Boyd Rice adott elő és mellesleg az Acheron 1996-os EP-jén is fent van). Kim Lappalainen gitáros és Reima Kellokoski dobos szürke eminenciásként teljesített, darált és aprított, de bármennyire durva és nyers az Impaled zenéje, a minőségfaktor nem olyan mérvű, hogy a zene mint társ szóba jöhessen. Egynek elment, ahogy mondani szokás.
A fesztivál szervezése nagyon rendben volt, én úgy láttam – azon időszak alatt, amíg ott tartózkodtam -, hogy gördülékenyen következtek egymás után a koncertek és a hangzásra, látványra sem lehetett panasz. Jól levezényelt eseményen vettünk részt.
