(szöveg: Milán Péter – fotó: Gyuricza Ferenc)

Nem repestem az örömtől a hír hallatán, hogy a Heilung idei fellépésén a Zeal & Ardor lesz az előzenekar, de végül is sokat nem nyom a latba, értem a dolog végére. A felbukkanása óta komoly ajnározást élvező bandától csak a debütlemezt hallottam anno, azt is egyszer. Mivel az afro-hatások számomra finoman szólva nem komoly vonzerők, így semmi késztetést nem éreztem, hogy beleártsam magam a Zeal ügyeibe. Ehhez képest meglepődtem a hallottakon, mert noha annak idején az első lemez kapcsán a black metalt afro-elemekkel megtűzdelt akármicsodáról beszéltek a sajtóban, ehelyett mezei groove metal recsegett a színpadon a lehető legmezeibb szaggatott, szögegyszerű riffeléssel és olyan effektekkel, kluttyogásokkal, miegyébbel, ami már a ’90-es években is épp elégszer lefárasztott. Ezzel együtt nem volt teljesen kutyaütő a produkció, s ha én halmazom és a Zeal halmaza között nincs is semmi átfedés, a hangzás elfogadható volt és elég profin tálalták ezt az alteres ízű, alapra vett groove-os rock/metalt. Nem sok köze volt mindennek az utána érkező produkcióhoz – a Heilung legutóbbi fellépésén sokkal jobban megválogatták a felvezető előadókat -, de valaki biztos rájuk is vevő volt.

A két évvel ezelőtti Heilung olyan produkcióval örvendeztetett meg, amelyhez foghatót korábban még nem nagyon láttam/hallottam, s tulajdonképpen a dán társulat nagy vonalakban megismételte azt, amit 2022-ben megtapasztalhattunk. A helyszín ezúttal is a Barba Negra színtelen-szagtalan, hangulattalan repülőgéphangárszerű hodálya volt, vagyis nem elég, hogy az utóbbi években az összes koncerthelyszín Budára és/vagy a város szélére települt, a Barba ugyan nagy befogadóképességű, ám koncertvarázs tekintetében zéró faktorral rendelkező helyszínén bonyolódik sok fontos rendezvény. De ne dohogjunk annyit…

A dán zenekar valójában nem koncerteket ad, hanem egy olyan össz-előadóművészeti élményt nyújt, ami a zene mellett performansz, rítus és színielőadás is egyben. Látni, hogy a sok ember, aki az együttesben szerepel, komolyan összepróbálta a műsort, megtervezte a koreográfiát – másképp nem is lehetne mindezt megvalósítani, mivel nagy lenne a felfordulás -, azonban a kb. két órát felölelő programnak megvoltak azok a pontjai, ahol, legalábbis látszólag, a spontaneitásnak, a szervezett káosznak is megvolt a kijelölt helye a mozgások, táncok, önfeledt testkavalkádok, boldog hangkiáradások formájában. Mint utólag megtudtam, Csihar Attila is a színpadon tartózkodott, állítólag egy kompozíció erejéig ugrott be a forgatagba. Nem tudom sem megerősíteni, sem cáfolni, mivel másnap értesültem a dologról.

A színpadot komoly természeti öltözetbe bújtatták, akárha egy erdő költözött volna be a mesterséges, élettelen falak közé. A fák, bokrok növények között foglaltak helyet a dobok, előttük pedig a nagy tér, ahol a részvevők a Heilung fő alakjai mellett lejtették körtáncukat, s adtak elő pogány szertartásokra emlékeztető látványos rituálékat. Az egész produkció nagyon meg tudja ragadni a nézőt, de zenei értelemben azok voltak a leginkább fogódzóként funkcionáló pillanatok, amikor a remekül sikerült legutóbbi album, a 2022-ben megjelent Drif számai szólaltak meg. A lemezen legalább 4-5 olyan énektéma hallható, amelyek rendkívül markánsak, fülbemászóak, s komoly pluszt visznek az eleve elég gazdag északi folk-színtér palettájára. Főleg a Heilung női főszereplőjének a dallamaira gondolok – sajnos a nevét nem memorizáltam -, aki az egyik leglátványosabb diadém tulajdonosa és viselője is egyúttal.

A Heilung hangokba, látványorgiába foglalt előadása egyfajta természetkultusznak nevezhető, aminek részeként az emberi szereplők egyrészt félmeztelenül mutatkoznak – a nők egy része is -, másrészt a nagy agancsos fejékek, a szinte történelem előttinek tűnő ruházatok, leplek azt sugallták, mintha a szereplők eggyé akarnának válni a természettel, az őskáosszal, ami mintegy megelőzi a teremtett világot, ahol már szétválasztatnak a minőségek, a funkciók. A Heilung performanszai e szétválasztás, a káosz kozmosszá alakulása előtti állapotot tükrözik, amikor még mindenből kvázi minden lehet, vagyis a teremtői aktus még nem következett be, és az ember nem emelkedett a teremtett világ, a természet fölé. E boldog, vad kavargás azt szimbolizálja, amikor még minden ebben a primordiális proto-levesben kavargott átláthatatlanul.

Mint minden, egy ilyen előadás is szimbólum, kifejez valamit, ami fölötte/mögötte áll. A Heilung komoly eszközökkel él e szimbolika megjelenítésében.