Kiadó: Better Noise Music / Írta: Szénégető Richárd / Értékelés: 9
Bevallom töredelmesen, totál fekete folt volt nekem ez a banda, amíg nem jött a kérés, hogy írni kellene egy kritikát. Meghallgattam párszor az első lemezt, fanboy ugyan nem lettem, de elkezdett érdekelni, milyen is lehet az új album, ha beáll mögé a Five FInger Death Punch kiadója?
Ha be kéne lőjem, mit csinál a The Funeral Portrait, akkor azt mondanám, semmi különöset és valahogy mégis. Adott egy banda, akik a kétezres évek elejének megaslágeres, megadallamos emocore cuccait idézik meg, de ízig-vérig mai köntösben, olyan fazonnal, ami meg valahol a kettő között van. Fogj meg egy turmixgépet, tedd bele a fénykori My Chemical Romance-t, a Black Veil Bridest, meg még egy csomó ilyesmi bandát a stílus aranykorából, keverj hozzá egy kis horror imágót és nagyjából megkapod, amit a The Funeral Portrait játszik! Az az érdekes ebben, hogy minden megvan ebben a leírásban, ami azt húzza alá, hogy ne működjön, mégis összeáll és lesz belőle valami. Bár azt észrevettem a sokadik hallgatásnál, hogy nem dalonként, hanem albumként érdemes kezelni, hallgatni, mint egyfajta emo-rockoperát. És mondom mindezt annak ellenére is, hogy szinte az egész album kijött korábban már single-ként, mint legutóbb a Falling In Reverse esetében is.
A 14 dalt elsőre kicsit soknak gondoltam, és csak a sokadik hallgatásnál kezdtem el érteni, vagy legalábbis azt hiszem, miért lett ez egy ilyen „hosszú” album. Egyrészt felvillantja a banda minden arcát, hangulatát, másrészt pedig tényleg van annyira változatos, hogy nem fáradunk el a végére. Sőt, megkockáztatom, egy idő után már nem is kezdjük el keresgélni, mi hasonlít mire, mihez honnan vehették az ihletet, hanem csak hagyjuk, hogy a zene átfolyjon rajtunk. Már a második harmadik dalnál hajlamos voltam erre, aztán a Holy Waternél felkaptam a fejem, hogy b*ssza meg, mekkora Shinedown a dalindítás és Lee Jennings énekes mennyire levette Brent Smith hangját és frazírjait, de aztán már a dal közben el is múlt ez az érzésem. Úgy döntöttem, hagyom, hogy a The Funeral Portrait varázsoljon el és ne az, amit a komfortzónám szeretne kihallani belőle.
Viszont úgy vagyok vele, hogy kár lenne ezt az anyagot elkezdeni dalonként elemezni, mert nagyjából koherens és egységes egész a cucc. Persze kiemelkedő dalok vannak, mint a Voodoo Doll, az Alien, a Dark Thoughts (az Asking Alexandria énekesével megtámogatva), a Suffocate City, vagy a már említett Holy Water. Több is van ennél, de ezek elsőre brutálisan beragadtak.
El lehet kezdeni pattogni, hogy a The Funeral Portrait nettó pop, amiben némi igazság persze benne rejlik, húsz évvel ezelőtt ugyanezeket a köröket futotta le a My Chemical Romance is például. Nekem módfelett szimpatikus, hogy ezek a fiatal csikóhalak ilyen zenét csinálnak, ilyen minőségben. Belépő zenekar lenne a The Funeral Portrait? Meglehet. Egy dolog egészen biztos: Piszkosul tudnak dalt szerezni és magukhoz negédesgetni (bocs) a hallgatókat! Engem megvettek, annyira, hogy a Hangpróba pontszámomhoz egyet hozzá is plusszolok! Európa turnét követelek!
–
Egy rendhagyó hónap rendhagyó Hangpróbája… Az idő szűke miatt csak 15 albumot pontoztunk, így kimaradt több nyári megjelenés is. A dobogón viszont még sosem volt ilyen nagy a hazai zenekarok száma. Hallgass bele te is a lemezekbe, olvasd el a stáb véleményét, pontozd a kiadványokat!
