Kiadó: SPV / Írta: Cselőtei László / Értékelés: 7
A recept elvileg zseniális: van egy ausztrál hobbigitáros, aki a vállalkozásaiból származó, szinte végtelen pénzből finanszíroz egy rock’n’roll bandát tokkal-vonóval. A felállás ugyan korántsem állandó, de mindig top kategóriás muzsikusokkal veszi körbe magát, akik mindannyian legendás bandákban szereztek hírnevet és a kisujjukból ráznak ki egy albumot vagy turnét.
David Lowy (ő az a bizonyos alapító, hobbigitáros, mágnás) olyan arcokat tudott meggyőzni a közös muzsikálásról az idők során, mint a billetyűs Dizzy Reed (Guns N’Roses), Richard Fortus gitáros (Thin Lizzy, Guns), Frank Ferrer dobos (szintén Guns) Marco Mendoza basszusgitáros (Thin Lizzy, Whitesnake), vagy Deen Castronovo dobos/énekes (Journey, Bad English, Revolution Saints, stb.) A jelenlegi felállásban pedig – egy ideje stabil partnerként – Doug Aldrich gitáros (Dio, Whitesnake), valamint Michael Devin (Whitesnake) és Tommy Clufetos dobos (Rob Zombie, Ozzy, Black Sabbath) játszik. A legutóbbi lemezen Glenn Hughes (Deep Purple, stb.) énekelt és basszusgitározott.
Őrületes névsor, amit énekesként jelenleg a visszatérő John Corabi (Mötley Crüe) egészít ki, aki korábban már szerepelt Dead Daisies stúdióalbumon is. Vele készült el az a dal is, amely a legnagyobb kedvencem a csapattól: a Long Way To Go. A siker tehát elvileg garantált. Nekem mégis vannak fenntartásaim. Az első és legfontosabb megállapításom, hogy sajnos a csapatban sosem volt és most sincs olyan igazi dalíró, aki önállóan képes veretes, maradandó dalok megalkotására. Különböző partnerségekben (például Doug Aldrich Ronnie Dióval vagy a Whitesnake-ben David Coverdale-lel), illetve Glenn Hughes anno Ritchie Blackmore-ral vagy Tony Iommival) összehozott jónéhány emlékezetes nótát, de itt valahogy ez nem akart és most sem akar sikerülni. Az album kétségtelenül jól hallgatható, hiszen a rock’n’roll sztenderdeket mindenki álmából felriasztva is nyomja, egy átlagos AC/DC téma megírása nem jelent gondot. De a megszületett dalokat jobbára nem lehet megyjegyezni, egyik olyan mint a másik.
Mindjárt az elején ott van a Light Them Up, ami valami olyasmi, mint a Long Way To Go volt anno. Tempójában, riffjeiben, énekdallamában egyaránt hajaz az elődjére, de mégsem üt akkorát. Szóval már itt is van egy kis önismétlés, amit jobb lett volna elkerülni. A második, Times Are Changing egy jókedvű, laza rock’n’roll téma, ami feelingjében, megoldásaiban egészen Elvis Presley-ig nyúl vissza. Ha Elvis ma élne, biztos így játszaná a Jailhouse Rock-ot. Egyébként az Elvis hatás más dalokban is visszaköszön. Ilyen például a Take a Long Line. Nekem bejön, élveztem a hangulatot. Az I Wanna Be Your Bitch úgy indul – és úgy is folytatódik -, mint egy AC/DC nóta. Az I’m Gonna Ride ugyanezen a vonalon mozog. A Back To Zero egy lassabb, vaskosabb, némileg metalosabb darab. Egy egészen más zenei korszakot jelenít meg, mint az előző tételek. Mindehhez a végére még csatlakozik egy countrys ízeket felvonultató power lírai, a Love That’ll Never Be.
Nagyjából tehát végig is vettük a lemezt. Ebből világosan látszik, a fiúk nem szaggatták túlságosan az istrángot. Igaz, sikerült összehozni egy becsületes, sok elemében hangulatos rock’n’roll albumot, de sláger, örökérvényű klasszikus nem jött ki belőlük. A sound kiváló, a szövegek viszont a klasszikus, négyszáz szavas rock szótárból lettek összelegózva, ezt már a dalcímekből is látni.
Aki idáig is elvolt a banda lemezeivel, az feltételezhetően most sem csalódik majd, valamint autóban, bulizáshoz háttérzeneként kiváló, de aki picit is mélyebb tartalomra vágyik, az ne ettől az anyagtól várja a megváltást.
–
“Nemcsak azért imádnivaló a Dead Daisies, mert dalai vérbő, lendületes, zsigeri rock and rollok, egyszerűen ők az utolsó igazi rocksztárok. Ezen nincs mit magyarázni. ”
– Gyuricza Ferenc 9
“Ez Rock ‘N’ Roll, amivel ezek az arcok nem tudnak melléfogni. Má’ Megin’ Igazuk Van. Hetedszer. Mikor bejöttek, má’ igazuk volt. ”
– Kánya Ferenc 9
“Csak kapkodom a fejem. Mi történt itt? Vannak dalok, refrének, nem csak csuklógyakorlatok! Ez egy JÓ lemez! (Igen, Vince, írd fel, ez egy JÓ lemez!)”
– Szénégető Richárd 9
“Végre visszatért az igazi Daisies!”
– Kiss Gábor 8
“Ekkora zenészektől sokkal egyedibb, erősebb, meghatározóbb (!) dalokat és lemezeket várna az ember, de a Dead Daisies ugyanazokat a köröket futja újra és újra. Vajon mekkora baj az, hogy egy énekest még mindig egy 30 évvel ezelőtt megjelent lemezzel azonosít a világ? ”
– Pintér Miklós 8
“Melegen üdvözlöm John Corabi visszaétérését. Ugyanakkor mindig azt éreztem, hogy a banda valahogy nem tud emlékezetes dalokat írni. Ez különösen annak fényében szomorú, hogy Doug Aldrich gityózik náluk. A produkció kegyetlen, szól mint az atom! De ez nekem kissé átlagos, némileg AC/DC jellegű rock’n’roll, ami nem vesz le a lábamról. ”
– Cselőtei László 7
“Lehet örülni Corabi visszatérésének (én amúgy Hughes-t jobban bírom), siratni Tichi kirúgását… és hogy ezúttal eléggé biztonsági játék történt.”
– Gáti Viktor 7
“A nagy Amerika-érzés sokadszorra újratöltve. Nekem nem sokat mond, de műfajában – valószínűleg – korrekt.”
– Milán Péter 7
“Még egy hard rock időkapszula, ami nem nekem készült. Gondoltam először, aztán megéreztem benne egy Alice Cooper – Last Temptation ízt, és azóta elő-előveszem :)”
– Posta János 7
“Hát, nem is tudom. Még mindig baromi feelingesen tolják, és biztos zseniálisak koncerten, motoros találkozón. Másfelől viszont már a sokadik lemezük, kétlem, hogy úgy beragadna, mint pár korábbi.”
– Uzseka Norbert 7
“Habár nem vagyok egy nagy The Dead Daisies-rajongó, emlékeim szerint régebben azért ennél keményebben tolták a srácok. A borító mondjuk szuper, tinikoromban még nekem is volt egy hasonló mintázatú pólóm. De a nosztalgikus hangulat és a mutatós külcsíny ezúttal nem elegendő a plusz ponthoz.”
– Zubor Olly 6
