Szöveg: Gáti Viktor – Schmidt Péter
A szélsőségek estjét hozta el a H-Music a Barba Negra kisebbik koncerttermébe, ugyanis a kultikus thrash/groove legenda, a New Orleans-i Exhorder mellé egy fiatal slam death metal horda, a fehéroroszországi Extermination Dismemberment sorakozott fel, a magyar képviseletet pedig szintén két, merőben más műfajban erős brigád, a stoner-doom király Magma Rise és a szimfo-death/black kiválóság Ragály látta el.
A Ragály 2022-ben alakult, az ezredforduló környékének egyik kiemelten jelentős alakulata, a Christian Epidemic utódzenekaraként. Első lemezük, az Elkárhozott tavaly év végén jelent meg. Ennek dalait hozták el most Kapuszta Tiborék, és zúdították ránk a rendelkezésre álló harminc percben. A zene hangulatához illő, visszafogott színpadi fények és korrekt hangzás közepette zúdította ránk a hatosfogat pokoli szerzeményeit. A hangszeresek eléggé visszafogottan bűvölték hangszereiket, korántsem szántotta fel egyikük sem a színpadot, Tibor is csak módjával mászkált a felkonfok alatt. Cseresznyés Balázs dobos azonban a cucc mögül is pusztított, géppuska lábbal és metronómot megszégyenítő kézimunkával aprította a blastbeateket, míg Lázár Bálint a frontemberhez hasonló, kíméletlen vokáljai mellett rideg szintiszőnyeget terített a megvadult ritmusok alá. Még meglehetősen kevesen értünk oda a Ragály műsorára, de úgy láttam, kivétel nélkül élveztük a műsorukat. (GV)
A tavaly fennállásának 15. évét ünnepelt Magma Rise fellépését különösen vártam, mivel most nyílt alkalmam először látni őket a tavalyi Neither Land Nor Sea album megjelenését követően, ami számomra az év magyar lemeze volt. Sejtettem, hogy ez a harmincöt perc kevés lesz belőlük, arra viszont nem számítottam, hogy ennyire el lesz hanyagolva a legújabb korong. Mindenesetre, mivel bármit örömmel hallok tőlük, így is jólesett a korábbi himnuszokat fülelni, mint a For Those vagy a legújabb dalcsokor megjelenéséig örök nagy kedvencem, a The Man In The Maze. Az előadás csúcspontja kétséget kizáróan a Mood-szerzemény Glow Burn Scream volt, amelyre Kyle Thomas, az est „sztárja” is csatlakozott Holdampf Gáborékhoz – miután a közönség soraiban fotózkodott –, és teljes erőbedobással eresztette ki a hangját, igazi örömünnepet kerekítve. Az énekes/bőgős frontember és a két gitármágus, Hegyi Kolos (lásd még Stereochrist) és Herczeg László (Noble Victory, Bridge To Solace-live, stb.) egyaránt nagyon odatették, Kolos – számomra legalábbis úgy tűnt – talán a szokásosnál is jobban élvezte a játékot. Bánfalvi Sándor dobos játékát nagyon régóta kedvelem, különösen ebben a brigádban tudta megvillantani a foga fehérjét, így nagyon lelombozott, amikor kilépett. Utódja először Kiss Dani volt, majd rövid idő után Kludovácz Csaba (ex-Streochrist) állt csatasorba, és jelenleg is ő erősíti a csapatot. Nem tudom, mennyire a tompán szóló pergő volt az oka, de Csaba játéka nem jött át olyan elementáris erővel, ahogy Sanyié szokott, ami a dalok feszességére is kissé rányomta a bélyegét. Ettől eltekintve, kellemes buli volt, és remélem, a következőn is ott tudok lenni. (GV)
A belarusz Extermination Dismemberment neve számomra totál ismeretlenül csengett mostanáig, holott a brigád 2009 óta létezik, és azóta négy nagylemezt szabadítottak a gyanútlan Univerzumra. Ennek oka nagyrészt abban keresendő, hogy az általuk művelt ún. slamming brutal death metal vonal abszolúte nem az én világom – így aztán kicsit bajban is vagyok, hogy mi a fenét írjak az itteni produkciójukról. Annyi biztos, hogy a történet abszolút színpadképes, a banda baromi jól szólt, a zenész szekció nagyon egyben van (a dobos konkrétan egy vadállat), a színpadot is szépen belakták, és így tovább. Hogy a zenéjük, a nótáik a zsáner koordinátarendszerében mennyire számítanak jónak vagy éppen átlagosnak, azt nem tudom megmondani, mindenesetre az élő teljesítményükbe nem tudnék belekötni, az kellőképpen pörölycsapás-szerű volt. Egyébként tényleg nem nyeretlen kétévesekről van szó, amit az is alátámaszt, hogy július végén Wackent is megjárták, nem sokkal korábban pedig az Egyesült Államokban ugyancsak lezúztak egy kisebb kanyart. Érdekes volt náluk a mészárolós dalokba itt-ott beleszőtt sampleres kórusbetétek és egyéb effektek használata, illetve volt egy nóta, ahol egy egész konkrét, szeletelős diszkóritmus tért többször vissza az elvetemült őrlések közepette. Slamming brutal dance metal. A baseballsapis frontember srác ezek mellett persze a kívánalmaknak megfelelő módon veszettül bugyborékolta végig a szettet, ez is rendben volt tehát. Itthon egyáltalán nem hallgatok efféle zenét, de így élőben volt stenk a dologban, ezt nem lehet tőlük elvitatni. (SP)
Régóta volt nálam bakancslistás vágyálom a thrash/groove keresztapa Exhorder koncerten való megtekintése – bár nem számítottam ilyetén fordulatra, de végül ehhez még csak külföldre sem kellett utazni, a szervezőknek hála végül Budapestre is eljutott a zenekar. A brigád annak idején, a ’80-as és ’90-es évek fordulóján viszonylag rövid látható aktivitás után beszüntette tevékenységét (pár demó és két kiváló nagylemez készült ez idő alatt), azonban – megújult felállással – 2017 óta ismét működnek, újabb két albumnyi friss muzsikával megajándékozva nem túl népes, ám annál elszántabb táborukat. Ezen az estén saccra kb. 80 percben mutatták meg, hogy New Orleans környékén mitől döglik a mocsári légy: konkrétan egy olyan intenzitású, maximális energiaszinten fortyogó koncertet vezényeltek le, hogy közben nem egyszer még a Slayer neve is beugrott a történéseket figyelve. Ebben nyilván szerepe volt annak is, hogy a 14 nótás setlist kereken fele a banda leggorombább lemezéről, a Slaughter In The Vatican debütről reccsent ránk – amúgy két dal volt még a The Law-ról, egy a 2019-es visszatérő korongról, négy pedig a tavalyi anyagról. A másik tényező pedig az aktuális zenészgárda, ahol azért nem akárkik muzsikálnak az énekes/gitáros/főnök Kyle Thomas mellett és mögött. Itt van ugye a basszer Jason Vierbrooks (ex-Heathen, ex-Grip Inc.), a dobos Sasha Horn (ex-Forbidden, ex-Heathen, ex-Melechesch, ex-Novembers Doom), akik mellett még jelentősebb és fajsúlyosabb figura a tavaly leigazolt Pat O’Brien gitáros, aki ugye a Cannibal Corpse, a Nevermore, illetve érintőlegesen a Slayer révén bírja sokak megbecsülését. Na most, mindez így leírva sem néz ki rosszul, de amilyen gyilkos bulit lenyomott ez a négy arc a kisebbik Barba sátorban, arra nem nagyon vannak szavak, ezt tényleg élőben kellett megtapasztalni. Ugyan az Exhordert felbukkanása és aktivitása első periódusában leginkább a thrash vonalhoz volt szokás besorolni, nótáikat fülelve nem lehet nem meghallani sem a rendre felbukkanó hardcore hatásokat, sem pedig a Black Sabbath-, korai Trouble-gyökerű doomosabb, zsírosan radírozó megközelítés jelenlétét. Mindezek mellett azt is érdemes megjegyezni, hogy korai dolgaik és élő teljesítményük intenzitása okán annak idején még a death metal táborban is elismerőleg emlegették a nevüket.
A négy fickó a deszkákra kedélyesen felsétálva a 2019-es My Time dallal csapott a lecsóba, majd jött az új lemezes Forever And Beyond Despair, amit egy három nótás old school blokk követett (Unforgiven, Legions Of Death, Death In Vain). Két újabb tavalyi zöngemény után jött aztán a Homicide, majd pedig az Ozzy emlékének ajánlott Into The Void feldolgozás, ami ugye annak idején a The Law albumot is ékesítette. Az újkori érából a Divide The Conquert nyomták még el, míg az utolsó négy tétel mindegyike a Slaughter debütről szólt – a kétes hírnevű Anal Lust és a címadó már a ráadást jelentették. A magam részéről mondjuk két elsőkorongos nóta rovására inkább egy-egy 2019-es illetve The Law albumos opuszt emeltem volna be a setlistbe, de kb. ennyi, amit felróhatok, mert amúgy ez egy minden tekintetben kerek és kompakt produkció volt, beleértve ebbe a hangzást is (ez minden fellépőnél bőségesen kielégítő volt egyébként).
Ami nekem nagyon nagy meglepetés volt, az Kyle gitározása – eddig őt én a Trouble és az Alabama Thunderpussy élén csak énekesként láttam, és ehhez képest totál ledöbbentett, hogy a hathúroson is milyen pengén teljesít a szintén gyilkos módon pengető, lóhaja alá temetkező Pat O’Brien oldalán. És nem csak a sűrű, csuklószaggató riffeket nyomta igen feszesen, de a szólókkal sem vallott szégyent, sőt. Amúgy az ütős Sasha sem volt semmi: ez a vékony, szúnyogtestű faszi olyan elánnal és fineszességgel csépelte a cájgot, hogy csak lestem, milyen komoly energiákat szabadít fel magából.
Nagy élmény volt végre élőben látni ezt a kultikus státuszú, ma is pusztító energiaszintű hordát – utoljára ezen a vonalon talán csak a 2022-es budapesti Vio-lence szeánsz vágott ennyire pofán. Tőlem jövőre ugyanide jöhetne a Dark Angel, a Possessed vagy akár a Nasty Savage is, előlük sem szaladnék el, az egyszer biztos. (SP)
-x-
