(Milán Péter)
Nyár vége felé jó volt viszont látni egy veterán metal csapatot, bár a „viszontlátás” szót fenntartással írom le, ugyanis anno a Kék Lyukbeli koncertjük a borzalmas hangzás miatt csaknem törlődött az emlékezetemből. De előbb essünk túl a bevezető hazai csapásokon.
Elsőként az egyetlen demóval rendelkező Cryptic Remains lépett színpadra, s a koncert kapcsán megfogalmazódott benyomásaimat, tapasztalataimat csakhamar szélesebb kontextusba helyeztem. Mindjárt kiderül, miről van szó. Maga a zene nem lenne rossz, old-school death metalról van szó, amit már maga a zenekarnév félreérthetetlenül jelez. Sok neves csapat hatását érezni – nem sorolom fel őket -, azonban a játék a helyén volt, ráadásul a dobok mögött egy ismert arc, Czakó Dániel segítette ki a bandát. Tehát maga a zenei rész „egyben volt”, és tán egyszer készül egy újabb anyag is. Azonban a színpadi prezentáció mellett már nem tudok (rossz) szó nélkül elmenni.
Magyarországon ismert a „sírva vigadás” fogalma; az a sajátos itthoni jelenség, hogy sörbe/borba kell fojtani bánatunkat, sérelmeinket, és úgy sírunk, hogy közben mulatozunk, dajdajozunk is. Nos, mindez azért kívánkozik ide, mert ugyan papíron és játékilag is death metalt hallhattunk a Cryptic Remains tagjaitól, az énekes Bonin Ádámnak köszönhetően akár bármely más műfaj előadóiról is szó lehetett volna, urambocsá mulatós „zenészekről”. Ugyanis a színpadról a közönség bizonyos tagjai felé folyamatosan ment a kvaterkázás, ide-odaszólogatás, káromkodás, jópofának szánt marháskodás. Akár egy falu búcsújában vagy egy lepukkant, harmadosztályú kocsmában is lehettünk volna. Hazánkban a metal-koncerteken teljesen bevett szokás a folyamatos pofázás, anekdotázás, ökörködés, obszcén szavakkal való dobálódzás, az érintettek részéről viccesnek gondolt, ám számomra – és nemcsak számomra – roppant idegesítő szófosás, kínos szövegelés. Én még az alapvetően kulturáltnak mondható színpadi beszédből is beérem a kevésnél is kevesebbel, sőt, ezt tartom kívánatosnak, azonban a sörhabos kocsmapulthoz illő trágárkodásoktól, idétlenkedésektől rosszul vagyok. Nyilván nem azt várom, hogy olyan komoly kiállású csapatok bukkanjanak fel nálunk, mint a Mgła vagy a Neurosis – náluk ideális a színpadi beszéd mennyisége -, de ez a meglehetősen alpári szint nehezen tolerálható. Természetesen az imént nem akartam leszólni a minőségi hazai zenekarokat, de egy koncert nem vitafórum, nem talkshow, vagy viccmesélési happening, hanem zenélés.
A Beneath The Void műsora szintemelkedést hozott, bár a 2021-es …into Oblivion debütalbum otthoni hallgatása élvezetesebb, mint a koncertek, igaz, legutóbb kedvezően nyilatkoztam a csapatról. Sajnos ezúttal a hangzás nem volt igazán jó, s tény, hogy Olt Ákos és Szokán Tibor is jó gitárosok, a témák sokszor összefolytak, s lévén gyors, komplex death metalról van szó, nem mindig lehetett értelmezni a hallottakat. A jó játékot ugyanakkor a ritmusszekció is alátámasztotta: élesek voltak a kiállások, a dallezárások. Krisztián most is a szokásos bömböléseket hozta, míg Pornói Patrik bőgős magasabb sikolyokkal tűzdelte meg a programot. Ha az emlékezetem nem csal, a Beneath The Void számai mellett néhány korábbi Kill With Hate-tétel is elhangzott, ami jót tett a program változatosságának – még ha ugyanarról a csapatról is van szó.
A Türböwitch kapcsán szükségtelen elismételni mindazt, amit a Cryptic Remainsnél elmondtam, hiszen ez a horda minden ízében megtestesíti azt az elemi suttyóságot, ami egy thrash’n’punk banda alapvető sajátossága. Az ötös igyekszik is megfelelni a kívánalmaknak. A számok kellőképpen primitívek és még a pontosság hiányát is sikerül felvonultatni. A régi Venom-dobos, Abaddon is elismerően csettintett volna néhány elcsúszás hallatán. De ez is része a Türböwitch kitekert bájának. Akárcsak az egyszerű zene ellenére nem éppen tiszta hangzás, vagy Lédeczy számok között elkövetett baromságai. Mind-mind egy efféle csapat kelléktárának elemei. A vidámság, a pogózás jelezte, hogy megvan a vevőköre ennek a zenének, vagyis az érintettek nem elégedetlenkedtek.
Mint a bevezetőben kitértem rá, már játszott nálunk az eredetileg ausztrál, mára viszont Londonban székelő, a tagságot tekintve pedig nemzetközivé lett Deströyer 666. Időszerű volt az újabb találkozás. Reményeim szerencsére beigazolódtak, ugyanis Keith Warslut és társai egy gyilkos programot vezényeltek le bő egy órában. Sokkal hosszabb műsorra nem számíthattunk, mivel, mint tudvalévő, a Deströyer zenéje rendkívül intenzív, nem lehet órákon keresztül fenntartani az erőkoncentrátumot. A csapat a hírnévnek maximálisan eleget téve bizonyított újfent, s ebben fontos szerepe van az energikus tagoknak, akik körülveszik a frontembert. A Chiléből származó Felipe Kutzbach az egyik legaktívabb underground metal-zenész, aki doom bandák révén lett ismert (a Capilla Ardiente-nek most lesz új lemeze), a Processioonek is tagja, de belépett az orosz epikus doomster Scald soraiba is, ahogyan a Deströyer 666-et is lassan tíz éve erősíti. A hangzás sajnos nem volt tökéletes, érthetetlen okból kifolyólag Keith gitárja halkan szólt, Bez, a másik gitáros hangszere sokkal hangosabban dörrent meg. Az ilyesmit nem tudom mire vélni. Mindenesetre az említett Kutzbach basszusgitárja kellő súllyal döngött és en bloc az összhatás lehengerlő volt.
A Deströyer zenéje száz százalékig maszkulin-metal, tesztoszteronnal fűtött férfias zene, erőtől duzzadó harci heavy metal, amelyben a thrash és a black metal is jelen van. Agresszív kiállású metal-csapat, amely ezeket a műfajokat ötvözi, sok van, azonban KK Warslut zenekarának van egy epikus vonulata is, ami már kevesebb hasonszőrű csapatot jellemez. Nem beszélve az egyedi stílusról, a gitárdallamok, szólók sajátos hangulatáról, a tűzről, ami ennek a csapatnak a zenéjét kezdettől fogva fűti. Tökéletes példázata ennek a Phoenix Rising album (a Deströyer diszkográfiájának egyik legjobb lemeze) epikus war metal-tétele, az I Am The Wargod (Ode To The Battle Slain), ami zseniálisan felépített harci eposz, hatásos bevezetővel, remek riffekkel. Utóbbiakban egyik dal sem szűkölködött, legyen szó az úgyszintén a Phoenix Risingról felcsendült Rise Of The Predatorról, vagy olyan dörgedelmekről, mint a Traitor, a Black City – Black Fire, a Trialed By Fire, a Wildfire, vagy a covidizmus őrületét megéneklő Guillotine.
Kutzbach és Bez háttérvokálokkal, kórusüvöltésekkel kísérték a középen álló Keith érdes/érces énekét, s az egésznek az intenzív előadással, mozgással együtt ellenállhatatlan ereje volt. Mint mondottam, egyedül a hangzáson, Keith gitárjának hangerején kellett volna változtatni, de ez a körülmény sem ásta alá a műsor színvonalát.
Meglepetésemre egy feldolgozással, a Motörhead klasszikus Iron Fistjével zárták a szettet, mely egyszerű, gyors speed-agresszor-opusz tökéletesen illett a csapat repertoárjába. Kis szünet után visszatértek az említett Rise Of The Predatorral, majd levonultak a színpadról. Keith olykor kifejti nézeteit bizonyos dolgokról, bevándorlásról stb. (a Deströyer frontembere nem a világnézeti paletta baloldalán foglal helyet), de ez alkalommal a metal-szeánszon volt a hangsúly, nem tartott előadást. Remélhetőleg lesz még szerencsénk a zenekarhoz.
