Négy év szünet után, november végén jelent meg a Body Count új albuma, Merciless címmel. A júniusban Budapesten is fellépett zenekar gitárosával, Ernie C-vel volt alkalmunk csevegni egy jót, minek során nem csak a zenekar, de többek között a Black Sabbath is szóba került.

(Szöveg: Kiss Gábor · Fotó: Alessandro Solca)

A legfontosabb hír a Body Counttal kapcsolatban, hogy november végén megjelent az új albumotok, Merciless címmel. Milyen volt a fogadtatása?

„Igazság szerint soha ilyen jó visszajelzéseket nem kaptunk még, mint most. Az elmúlt 30 évben ezzel az anyaggal a legjobb a sajtónk. Nem tudom, jelent-e ez valamit, de tényleg soha ilyen jól nem fogadták egyik lemezünket sem, mint most.”

Számomra a Merciless egyenes folytatása a 2020-as Carnivore-nak. Egy erőteljes, dühös anyag.

„Nézd, hat ránk, ami a világban történik, és a dalainkkal ezekre a dolgokra reagálunk. Nincs igazi hatásunk arra, ami zajluk, mi csak követjük, de nem alakítjuk a dolgokat. Zenészként viszont magadba szívsz mindenfélét a környezetedből, és ezeket a saját módodon tükrözöd vissza. Mivel a világ most eléggé dühös, és az utóbbi időszak eseményei alapján egyre csak dühösebb lesz, nyilván a Merciless sem egy vidám anyag. És igen, igazad van, tényleg a Carnivore folytatása zeneileg. Szerintem egy lemez akkor érik be igazán, amikor megturnéztatod, erre pedig esélyünk sem volt a Carnivore-ral a pandémia miatt. Szóval egy kicsit mi is leragadtunk a Carnivore zenei világánál, hiszen az élő koncertek elmaradásával nem igazán forrt ki belőlünk az a zene. Most viszont lehetőségünk van mindent bepótolni, így a következő korong biztosan másmilyen lesz.”

Ezek szerint sok koncertet terveztek.

„Igen. Ebben az évben is voltak koncertjeink, de jövőre például szeretnénk turnézni az Államokban is, amire nagyon rég nem volt már lehetőségünk. Amerikában nagyon gyorsan változik a zenei ízlés. Ma ez divatos, holnap meg az. A világban mindenhol máshol van egy stabil zenei közeg, de otthon, nálunk naponta változik minden. Európában viszont a metal az metal. Szeretik az emberek és kitartanak a bandák mellett.”

Szóval nektek is itt van az igazi bázisotok?

„Igen, van egy stabil és nagy táborunk Európában. De szeretnek minket Dél-Amerikában, Ausztráliában is. Amerikában viszont az emberek hajlamosak gyorsan elfelejtkezni a bandákról.”

Mit gondolsz, ki nagyobb otthon, a Body Count vagy Ice-T, mint szólóelőadó?

„Body Count. Ice nem igazán csinál már rapdalokat. Azt mondta, ha betölti a hetvenet, kiad majd egy új raplemezt, szóval ki tudja. (nevet) Ráadásul a rap is állandóan átalakul, azoknak a fiatal kölyköknek, akik ma rappelnek, nem sok közük van a régi stílushoz. A metal sokkal állandóbb, a Led Zeppelin állandó. A rap viszont folyamatosan, napról napra változik. Ha meghallgatod mondjuk a Run DMC-t meg a mostani dolgokat, totál más a kettő.”

.
A Body Countban nyilván Ice írja a szövegeket, de ki a fő dalszerző? Te vagy a nagyfőnök?

„Nem. Persze folyamatosan vannak nekem is ötleteim, és sokáig én is voltam a fő dalszerző, de ez már nem így van. A Body Count mindig nyitott az ötletekre, akár külsősöktől is. Vince Dennis, a bőgősünk is sok dalt hoz, de a producerünk, Will Putney is mindig rengeteg ötlettel áll elő. És persze a saját bandái, a Fit For An Autopsy meg a Better Lowers is nagyon jók.”

Vince mellett van még egy régisulis metal arc a csapatban, Juan Garcia. Velük hogy jöttetek össze?

„Ó, ezer éve ismerem mindkettejüket. Az eredeti felállás alatt Vince abban a stúdióban dolgozott, ahol próbáltunk. Mikor elvesztettük a basszusgitárosunkat, Moose-t, rögtön tudtam, hogy Vince-nek kell csatlakoznia. Juannal ugyanez volt a helyzet; mindig körülöttünk volt, haverok voltunk, része volt a színtérnek. Mikor aztán eldöntöttük, hogy beveszünk még egy gitárost, fel sem merült, hogy meghallgatásokat tartsunk, egyértelmű volt, hogy őt kérjük fel. Tudod, hiába jó zenész valaki, kiderülhet később, hogy emberileg nem passzol közétek. Nálunk a személyiség az elsődleges, a zenei tudás csak utána jön. Ettől működik jól egy zenekar.”

És hogy lett belőle Juan of the Dead?

„Egyszerűen csak akartunk valami fasza, metalos nevet adni neki. Ennyi.”

Nem volt fura először, hogy van egy tag a bandában, aki nem fekete?

„Tudod, mi a helyzet? A Body Countban csakis azért volt mindenki fekete régen, mert barátok alapították a zenekart, akik történetesen mind feketék voltak. Mindannyian egy környékről jöttünk. Szó sem volt koncepcióról, hogy akkor most gyűjtsünk össze egy csomó fekete srácot, és belőlük legyen a banda. Mikor aztán elkezdtük a zenekart, a sajtóban mindenhol azt olvastam, hogy mi vagyunk A Fekete Zenekar. Én meg: »Micsoda? Hiszen barátok vagyunk, nem a bőrszínünk miatt játszunk együtt.« Később, mikor elvesztettünk valakit, akkor sem a bőrszínük miatt kerültek be az új tagok, hanem mert jóban voltunk velük. Ahogy Juannal is, így nem is volt kérdés, hogy azt szerettük volna, hogy csatakozzon hozzánk.”

Minden tiszteletem a régi tagoké, de véleményem szerint a Body Count jobb az újjáalakulás óta, mint bármikor korábban. Mi a véleményed erről?

„A mai napig összesen hétféle felállása volt a bandának, de igazán jól csak a legelső és a mostani működött. Azért, mert a tagok remekül passzolnak egymáshoz. Mi olyan csapat vagyunk, akik szeretnek együtt lógni, együtt játszani. Nagyon jól kijövünk egymással, nincs harc, nincs vita, nincs feszültség. Ezért is ilyen stabil ez a felállás, és ugyanezért működött a legelső is.”

Utólag úgy tűnik, mintha az első felállás el lett volna átkozva, hiszen három tagot is elvesztettetek 14 év alatt. Ez volt az oka, hogy 2006-ban feloszlott a Body Count?

„Tulajdonképpen igen. Ice-nak ott volt az Esküdt ellenségek sorozat a TV-ben, én meg nem érzetem magamban az energiát a folytatáshoz. Mi ketten vittük a hátunkon a zenekart, de addigra elfáradtunk. Vince csatlakozása töltött fel minket újra. Ahogy ő belépett, elkezdtük újra élvezni a zenekarozást. Mostanra pedig elértük azt az állapotot, hogy rengeteg örömünk származik a Body Countból, nagyon feltölt minket a zenekar. Jó barátok muzsikálnak itt együtt, akik remekül érzik magukat közben.”

Talán a legmeglepőbb dolog az új lemezen David Gilmour felbukkanása. Pontosan mit is játszott ő fel a Pink Floyd-feldolgozásotokhoz, a Comfortably Numbhoz?

„Az egész szólót ő nyomja, végig játszik a dalban. De hadd meséljek el még valamit! Ice rég fel akarta dolgozni ezt a dalt, megírta hozzá a szöveget, és a zenekar is rengeteget dolgozott vele. Vince amúgy Richie Sambora gitártechnikusaként is dolgozik, szóval az első verziót még ketten, Richie és én gitároztuk fel. Remélem, egyszer az is kiadásra kerül. Szerintem azt se gondolta volna soha senki, hogy Ernie C és Richie Sambora nyomnak majd Pink Floydot egy Body Count-lemezen. (nevet)

Szóval mikor készen lettünk, jóvá akartuk hagyatni a verziónkat a szerzőkkel, úgyhogy elküldtük a dalt Roger Watersnek. Ő meg kérdezte, hogy ki az énekes. Mondom, Ice-T. Oké, akkor mehet. Ennyi volt az egész. Utána kerestük meg Davidet, akinek nagyon tetszett a mi verziónk, úgyhogy megkérdezte, játszhatna-e a dalban. Olyan volt ez nekem, mintha maga Isten szállt volna le a mennyekből. Gyerekkoromban imádtam a Pink Floydot. Szóval feljátszotta a dalt, aztán meg kérdezte, hogy a klipben is szerepelhetne-e. Gyorsan átküldtünk hozzá egy csapatot és felvettek pár jelenetet, David pedig ott is van a klipben. Aztán amikor a nyári turnénkon Londonban játszottunk, úgy volt, hogy fel is lép velünk, de aztán sajnos nem tudta szabaddá tenni magát. David egy nagyon szerény, kedves ember.”

Ha már a legendák szóba kerültek, milyen volt anno producerként irányítani Tony Iommit és a Black Sabbathot a Forbidden idején? Ráadásul úgy, hogy a Body Count lemezeit leszámítva az volt az első anyag, aminek te voltál a producere.

„Úgy látszik, az angol gitárosok kifejezetten szeretnek. (nevet) A Sabbath akkor az I.R.S. kiadónál volt, és a főnök, Miles Copeland nagy Body Count-rajongó volt; ő kért fel producernek. Nem a zenekar akart tehát velem dolgozni. Tonyval és Cozy Powell dobossal találkoztam először, és egy walesi kastélyban próbáltunk. Annyira más volt az egész, mint ahonnan én jöttem… Csak néztem, hogy hova is kerültem, és hogy lettem itt én a főnök? (nevet) Érted, ott melózunk a stúdióban, aztán egyszer csak besétál Brian May. Szuper időszak volt. Nemrégiben kiadták a Forbidden remaszterizált verzióját, és szerintem remekül sikerült. Sokkal jobb kritikákat kap most, mint annak idején.”

Igen, anno elég sokan utálták azt a lemezt.

„Ezeknek az arcoknak én mindig azt mondom, hogy és te hány Black Sabbath-lemezen voltál producer, haver? (nevet) Egyáltalán nem volt könnyű egyébként anno a Sabbath lemezén melózni. Én valami olyasmit akartam belőlük csinálni, amik igazából sosem voltak. Szikárabb, szárazabb hangzást akartam, olyasmit, mint a Nirvana soundja volt. Ők meg persze a nagy, monumentális, visszhangos megszólalásukat akarták hallani akkor is, a végeredmény meg ennek a kettőnek valamiféle keveréke lett. Változtak az idők, de ők nem akartak másfajta hangzást. Ma már világos, hogy egy olyan dobozba akartam őket begyömöszölni, ahová nem voltak valók. De sokat tanultam belőle és együtt lóghattam Tonyval, akivel amúgy ma is barátok vagyunk. Remek fickó, de zeneileg tényleg nem működött, amit elképzeltem.”

A te ötleted volt, hogy Ice énekeljen az Illusion of Powerben?

„Abszolút. Ő volt amúgy az első vendég, aki Black Sabbath-lemezen szerepelt, és a mai napig az utolsó is. Naná, hogy be akartam nyomni a haveromat, hiszen segített nekem megvalósítani az álmaimat azzal, hogy összehozta a Body Countot. Viszonozni akartam a szívességet.”

Hogyhogy soha többet nem dolgoztál senkivel producerként?

„Mert végeztem egy komoly önvizsgálatot, és rájöttem, hogy igazából csak gitározni szeretnék. Ha producer vagy, az színtiszta politika. A Sabbath mellett is rendkívül sokat kellett ilyesmivel foglalkoznom, Sharonról nem is beszélve. Ő még egy jogsértés abbahagyására felszólító levelet is küldött nekem a stúdióba. Tony csak annyit reagált erre, hogy ne is foglalkozzak vele, csak meg akar félemlíteni. Mit ne mondjak, elég jó munkát végzett. (nevet) Később aztán személyesen is találkoztam Sharonnal, hiszen talán öt évvel ezelőtt felléptünk az Ozzfesten. Mondta is, hogy »Drágám, az csak üzlet volt.«” (nevet)

.
Koncerteken próbálsz ragaszkodni a lemezeken játszott szólóidhoz vagy inkább csak improvizálsz?

„Leginkább csak imprózok, de persze vannak régi, emblematikus témák, mint mondjuk a There Goes the Neighborhoodé, amiket a közönség hallani akar, így azokhoz azért ragaszkodom. De az újabb, rövidebb dalokban is precízebb vagyok.”

A harmadik Body Count-nagylemez egy Interview című trackkel indul, ami elég rosszul végződik az újságíró számára. Sok szarságot kaptatok anno a rocksajtótól?

„Igen, Ice lelövi a fickót. (nevet) De amúgy nem, sosem volt gondunk a sajtóval. Az csak egy poén. A Body Countot nem szabad túl komolyan venni, gondolj csak a KKK Bitchre vagy az Evil Dickre. Elég sajátos a humorunk, az biztos. Amúgy az a srác, aki az Interview-ban szerepelt a lemezkiadónk A&R-osa volt, Danny Goodman. Haver, őt azért egy párszor tényleg le akartuk puffantani!” (nevet)

Hatvanöt múltál idén, Ice pedig már hatvanhat. Mit gondolsz, meddig tudjátok még nyomni ezt az intenzív zenét?

„Először is hadd meséljek el egy jó sztorit. Épp turnéztunk, amikor betöltöttem a hatvanötöt, idén június 10-én. Természetesen aznap este is együtt lógtunk Ice-szal és Seannal (Sean E. Sean, sampleres), akiket tizenöt éves korom óta ismerek. Szóval pontosan ugyanazokkal az emberekkel töltöttem a hatvanötödik születésnapomat, akikkel a tizenötödiket is. Anno a suliban ültünk az étkezőasztal körül, most meg a szenior menüből rendelünk. (nevet). Visszatérve a kérdésre, nem tudom. Nem gondolkozunk még a búcsún, nincs tervben a búcsúturné, semmi ilyesmi. Legalább egy lemezt még mindenképpen meg akarunk csinálni. Egyelőre remek formában vagyunk, nem tartunk ott, hogy meg kéne pihenni. Ráadásul itt van Ice fia is a bandában, aki még csak harminchárom, és rengeteg extra energiát hozott. Nézzük, ahogy nyomul a koncerteken, közben meg azt gondoljuk, hogy ez még nekünk is menne. De persze nem.” (nevet)

Szóval, ha Ice betölti a hetvenet és kiadja azt a bizonyos raplemezt, lehet, hogy Little Ice áll majd a mikrofon mögé?

„Ki tudja, de szerintem rengeteg minden van még bennünk. Isten segedelmével, ha nem történik valami tragédia, még jó pár évig nyomjuk majd. Ráadásul pont most tervezzük kicsit megextrázni a koncerteket is, technikailag. Még mindig van elég energiánk, még mindig tanulunk, fejlődünk és még mindig marhára élvezzük.”

Egy furcsa kérdés a végére: igaz, hogy nemrégiben szerepeltél egy televíziós kvízműsorban is?

„Igen, a The Price Is Rightban. Egyszer, még a ’80-as években már ott voltam a stúdióban, de nem választottak be játékosnak, úgyhogy mindenképpen vissza akartam menni. A legviccesebb az volt, mikor kérdezték a műsorban, hogy mivel foglalkozom. Mondtam, hogy zenész vagyok. Mire ők: »Ó, jazz…« Mondom: »Nem, heavy metal.« Nem erre a válaszra számítottak, és szerintem végül ezért is választottak engem játékosnak. Jó móka volt.” 

–

(Az interjú eredetileg a 2024. decemberi digitális különszámunkban jelent meg.)