Light ’em Up címmel szeptemberben jelentette meg legújabb, immár hetedik stúdióalbumát a három évnyi kitérőt követően ismét John Corabi énekessel dolgozó The Dead Daisies, és ez egyben azt is eredményezte, hogy a csapat visszatért korábbi hangzásához és zenei világához. John szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt már beszélt lapunknak újbóli csatlakozása okairól és körülményeiről, ezért most inkább a zenekar körüli aktualitásokról, köztük a gitáros Doug Aldrich betegségéről, s az ennek okán előállt új helyzetről kérdeztük őt, de privát szférájába is betekinthettünk.

(szöveg: Gyuricza Tamás Marcell – fotó: Katarina Benzova, kiadói archívum)

Úgy vélem, a The Dead Daisiest illetően nincs most annál relevánsabb kérdés, mint az, hogy mi a helyzet Doug Aldrich egészségi állapotával kapcsolatban?

„Nagyon hülyén hangzik, ha erre azt mondom, hogy nem tudom pontosan? Pedig ez a színtiszta igazság! Doug ugyanis nem kötött mindent az orrunkra, bizonyos részleteket megtartott magának, ami érthető is, hiszen mégiscsak az ő életéről van szó. Szóval, ne vedd úgy, hogy biztosan ez a helyzet, de én úgy tudom, hogy a manduláival volt valami problémája, azokat akarta kivetetni, amikor az orvosok felfedeztek nála valami daganatot. A szövettani vizsgálatok során kiderült, hogy ez a daganat rosszindulatú, tehát torokrákja van. Ezért muszáj volt ismét kés alá feküdnie, majd azt követően sugárkezelést is előírtak számára. Tulajdonképpen emiatt nem tud itt lenni velünk a turnén, hiszen még most is tart a kezelése. Nemrég’ beszéltem vele telefonon, annyit mondott, hogy rendben van, jól érzi magát, de tudod, hogy van ez, jobb lecsekkolni a dolgot, ezért az orvosát is felhívtam, s ő is megerősítette, hogy minden a lehető legjobban alakul. Doug szerint jövőre már vele mehetünk turnézni.”  

Doug helyére Reb Beach került a Whitesnake-ből. Ő volt az egyedüli jelölt a posztra?

„Igen, és Doug volt az, aki ajánlotta őt. Amikor kiderült, hogy nem vehet részt ezen a turnén, azonnal felhívta Rebet, és személyesen kérte meg, hogy segítsen ki bennünket. Tudod, ők ketten nagyon régóta ismerik egymást, természetesen még a Whitesnake-ből, ezért valóban az volt a legcélravezetőbb, ha ők maguk beszélik meg ezt a dolgot.”

Reb könnyen beilleszkedett közétek?

„Nagyon. Reb fantasztikus gitáros, nagyon hamar megtanulta a dalokat, s elég volt egyetlen közös próba, hogy érezzük, minden rendben lesz. Másnap indult is a turné, amiből eddig három koncertünk ment le, és mindegyik nagyszerű volt.”

Reb valóban nagyszerű zenész, de teljesen más személyiség, mint Doug. Hogy fogadta őt a közönség?

„Mindjárt válaszolok erre, de előtte el kell mondanom egy nagyon fontos dolgot, amire maga Doug kért meg. Azt mondta, ahol lehetőségem lesz rá, mondjam el a rajongóinknak, hogy nagyon szereti őket, és mindenkinek köszöni a gondolatait, a jókívánságokat és az érte mondott imákat. Nagyon szeretne most is itt lenni velünk, s reméli, hogy a közönség megérti, miért nem teheti ezt meg. Tudod, amikor kiderült, hogy rákja van, akár le is mondhattuk volna a turnét, de ezzel nemcsak a saját rajongóinknak okoztunk volna csalódást, másokat is cserben hagytunk volna. A saját háttérstábunk tagjait, akik számára az biztosítja a megélhetést, ha a The Dead Daisies turnézik. Ők ezekből a koncertekből élnek, s számítottak is rájuk. De gondolnunk kellett Mike Trampre és a Beastö Blancö zenekar tagjaira is, akik szintén részesei a turnénak. Tehát ha mi nem indulunk útnak, ők sem tudnak fellépni. Doug tudta ezt, s amint kiderült a betegsége, hívta is a menedzsmentet, hogy elmondja nekik. De nemcsak azt mondta el, hogy nem tud részt venni ezen a turnén, hanem rögtön ajánlott is a maga helyére egy kiváló zenészt. Szóval, most ez a helyzet, hogy itt van velünk egy király gitáros, aki remek teljesítményt nyújt estéről estére. Lehet, hogy vétünk néhány apró hibát, amit rajtunk kívül senki sem vesz észre, de mit számít az? Végül is ez a színtiszta rock and roll!” 

A mostani turnéfelállásban nemcsak Reb számít új embernek, a 2021/22-es idény után visszatérő dobos, Tommy Clufetos is az. Hova lett Brian Tichy?

„Nos, Brian rendkívül jó dobos, akivel nagyon sokan akarnak dolgozni. Ez év nyarán a Kiss basszusgitárosa, Gene Simmons hívta el a szólózenekarába, de korábban Steven Tyler és Joe Perry is kereste már, hogy segítse ki az Aerosmith zenekart. Brian naptárja évekre előre teljesen tele van. Amikor szóba került, hogy a The Dead Daisies is csinálna három rövidebb turnét, egyet az Államokban, egyet Angliában, egyet pedig Európában, rá kellett jönnie, hogy ezeket a koncerteket nem tudja elvállani. Tommy kézenfekvő megoldás volt, hiszen már 2015-ben is ő dobolt a Daisiesben, amikor az én első turném volt a zenekarral, és akkor is ő volt, amikor Glenn Hughes-zal turnézott a csapat.”

A The Dead Daisies története tele van tagcserékkel. Vannak zenészek, akik egyik pillanatról a másikra cserélődtek ki. Volt időszak, amikor te sem voltál a zenekarban. Felvetődik bennem a kérdés: mennyi értéke van manapság egy zenésznek?

„Hú, ez nagyon jó kérdés, s több vetülete is van. Ha abból indulunk ki, hogy ki pótolható, s ki nem, akkor a mi esetünk is azt bizonyítja, hogy mindenki helyettesíthető, még David Lowy, a zenekar alapítója is néhány koncert erejéig. Persze, mindenki tudna olyan zenekart is mondani, amelynek van olyan ikonikus tagja, aki nélkül az adott csapat elképzelhetetlen lenne. Szerintem az nagyon fontos, hogy ki írja a dalokat, mert az a tag, aki szerző is, sokkal inkább kötődik az adott zenekarhoz. Nálunk mindenki részt vesz a dalok írásában, de David, Doug és jómagam ebben sokkal több szerepet vállalunk, mint a többiek. Ugyanakkor a Daisies történetében azokat is tagnak, vagy egykori tagnak tekintjük, akik bármilyen rövid ideig, de valaha is együtt zenéltek velünk.

Emlékszem arra, hogy 2015-ben, miután csatlakoztam a zenekarhoz, éppen egy ausztrál turnéra készültünk. Az akkori gitárosunk, Richard Fortus azonban motorbalesetet szenvedett, így ő nem tudott jönni. Egy Dave Leslie nevű helyi srácot hívtunk a helyére, a Baby Animals zenekarból. Öt vagy hat koncertet csináltunk vele, de ő is szerepel a listán, mint valamikori tag, amit én elég viccesnek tartok. Biztos vagyok benne, hogy jövőre, amikor frissítjük majd a zenekar weboldalát, Reb is felkerül a listára, mint volt zenekari tag, miközben csak a barátunk, aki kisegít bennünket egy szorult helyzetben.”

Nemrég jelent meg a legújabb albumotok, a Light ’em Up, a visszatérésed utáni első The Dead Daisies-nagylemez. Sokan mondják, a zenekar ezzel visszatalált a régi stílusához. Te is így érzed?

„Én inkább úgy fogalmaznék, hogy azt érzem a Light ’em Up kapcsán, mintha nem is léptem volna ki a zenekarból. Tudod, ezzel a csapattal nagyon könnyű dalokat írni. Amikor a Light ’em Up dalaival stúdióba vonultunk, Brian már nem volt ott velünk, ezért a producer, Marti Frederiksen fia dobolta fel a dalokat. Ültünk a stúdióban, David, Doug, Michael (Devin, basszusgitáros), Marti és jómagam, és dobáltuk egymásnak az ötleteket. Nagyon gördülékeny volt a munka, és mindenki azt mondja, hogy nagyszerű dalokat írtunk. Reb is jó véleménnyel van róla, szóval büszkék vagyunk rá. Szerintem a The Dead Daisies nagyon menő zenekar. Önálló zenei karaktere van, és arra is képes, hogy egyre sikeresebb legyen.”

A Light ’em Up dalai olyanok, mintha rögtön a Make Some Noise után írtátok volna őket. Ugyanaz a stílus, ugyanaz az érzés…

„Igen, erről beszélek. A Make Some Noise dalait 2015-ben vettük fel, majd 2018-től néhány évig nem voltam a Daisiesben. Aztán visszatértem, és pont olyan volt minden, mintha sosem léptem volna le. Bementünk egy szobába, és nekiálltunk dolgozni.”

Az imént azt mondtad, hogy David, Doug és te vagytok a fő dalszerzők. Az új album dalainál mennyire tudtál beleszólni a kreatív munkába?

„Mindannyian hozzátesszük a saját ötleteinket a dalokhoz. Ebben a zenekarban az is nagyszerű, hogy tiszteljük egymást, és a másik tehetségét, ezért mindig megkérdezzük a másikat, hogy mit gondol az ötleteinkről. Szóval, minden dal esetében van olyan személy, akihez az a legjobban köthető, aki magát a dalötletet vagy a fő riffet hozza. Az új albumon Dougnak talán három-négy dala van, David szintén többet hozott, s olyan is akad, amit Marti ötlete alapján raktunk össze. A többi pedig az enyém. Nem akarom azt mondani, hogy amikor én hozom a fő riffet, akkor olyan vagyok, mint egy diktátor, de valójában az a helyzet, hogy többnyire elég meghatározó szerepem van ezek végleges változatának a kialakításában.”

Hogyan képzeljük el ezt a közös munkát?

„Együtt bemegyünk egy stúdióba vagy egy próbaterembe, ahova felhalmozunk egy csomó hangszert, mindent, amire szükségünk lehet, és elkezdünk dolgozni. Ha valaki előhoz egy ötletet, arra a többiek is csatlakoznak. Én általában gitáron mutatom be az ötleteimet. Bár a stúdiófelvételeinken nem szerepelek gitárosként, annyit azonban el tudok játszani a hangszeren, ami a dalszerzéshez és az ötletek bemutatásához szükséges.”

A szövegeket mindig te írod?

„Többnyire igen. Ha elkészülnek a dalok, utána állok neki a szövegeknek.”

Mennyi időre volt szükségetek a tíz dal megírásához?

„Általában nagyon könnyen, és nagyon gyorsan írunk dalokat. Ezt az albumot 19 nap alatt készítettük el. Ez alatt nemcsak megírtuk, de fel is vettük, és a keveréssel is végeztünk.”

Jól érzékelem, hogy a Light ’em Up dalaiban a szintén jól éneklő Michael Devin hangja is hallható?

„Igen, nagyon sokat rakott hozzá a kórusokhoz. Michaelnek nagyszerű hangja van, s nagyon sokat segített is nekem. Úgy voltunk vele, ha már itt ez a remek hangú srác, használjuk ki. Korábban már Marcóval (Marco Mendoza, basszusgitáros) is dolgoztunk így. Egy énekes számára a koncerteken igencsak nagy segítséget jelent, ha van lehetősége arra, hogy kicsit pihentesse a hangját. Amikor turnézol, a torkod igen komoly megerőltetésnek van kitéve. Valósággal szenvedsz tőle, hogy estéről estére másfél-két órát kell végigénekelned. Azért, hogy kímélni tudjam a hangszálaimat, jó előre megbeszéltük, hogy ki mit énekel a dalokban.”

Az eddigi koncertprogramból azt látom, hogy az új albumról több dalt is játszatok. Ezeket tartjátok a legjobbaknak?

„Nem, ezek azok a dalok, amiket a kiadónk és a menedzsment is kért. A Light ’em Up, az I Wanna Be Your Bitch és az I’m Gonna Ride. Tudod, ők nézik, hogy a rajongók melyik dalokat játsszák le a legtöbbször, azokhoz készíttetnek klipet, és azokat jelentetik meg kislemezként. A menedzsmentünk nagyon profi ebben, s tényleg értik a dolgukat. Én viszont régimódi vagyok, én még egyben hallgatok albumokat.”

Azt is elképzelhetőnek tartod, hogy a későbbiekben további új dal is bekerüljön a koncertprogramba?

„Az említetteken túl a Take a Long Line-t is játsszuk már, tehát összesen négy új dal szerepel a programban. Vannak az albumon továbbiak is, amiket hasonlóan jónak tartunk, talán a jövő évi turnén ezekből is veszünk majd elő. Nem tartom kizártnak, hogy változzon a program.”

Ez a mostani turné is érintette Magyarországot. Az elmúlt évek során viszonylag gyakran léptetek fel nálunk. Milyen emlékeid vannak Budapestről?

„A legdurvább emlékem nem a Daisies­hez kötődik, hanem egy sokkal régebbi koncerthez. Az Eric Singer Projecttel léptünk fel egy klubban, aminek a nevére már nem emlékszem, de arra igen, hogy úgy nézett ki a hely, mint egy vadnyugati kocsma. Volt ott egy lány, talán a hely alkalmazottja volt, de az is lehet, hogy az előzenekarhoz tartozott. Megkérdezte tőlem, hogy ittam-e valaha pálinkát. Mondtam neki, hogy szerintem még nem, erre öntött nekem egy felest, amit egyben lehúztam. Valami rettenetesen erős ital volt, csípte és marta a torkomat, egyáltalán nem számítottam rá. Egyre csak köhögtem, és próbáltam levegőhöz jutni, mire a lány megjegyezte: ez a legerősebb ital, amit forgalmaznak abban a klubban. Erre csak annyit tudtam neki mondani, kösz, hogy előre szóltál.”

Kérdezhetlek a régi zenekarod, a Mötley Crüe kapcsán is? Hallottad az új dalaikat? Mi a véleményed róluk?

„Nem kell szabadkoznod a Mötley Crüe-ra vonatkozó kérdés miatt, nagyon sok rajongó is megkérdez velük kapcsolatban. Harminc éve jelent meg az az album, amit készítettem velük, és 28 éve hagytam ott őket, szóval elég sok idő eltelt már, hogy objektíven tudjam értékelni a történteket. Nem nagyon érdekel, hogy mit csinálnak, de meghallgattam az új dalokat, s tetszett a zene. A Dogs of War tényleg jól sikerült, ennél több érzelmet azonban nem váltott ki belőlem. Annak jobban tudtam örülni, hogy Mick (Mars, gitáros) szólóalbumot adott ki.”

Tartod valakivel a kapcsolatot?  

„Vince-szel (Vince Neil, énekes) barátok vagyunk, és Tommy (Lee, dobos) is írogat néha.”

A The Dead Daisies mellett van időd a szólókarrieredre?

„Éppen a minap beszélgettem erről feleségemmel és néhány barátommal. Tudod, ahogy öregszem, egyre jobban értékelem az olyan elődókat, mint Bob Seger, és azt a fajta rockzenét, amit ő képvisel. Amiben ott vannak azok a tipikus rockzenei hangszerek, mint a gitár, de mellette van benne zongora és orgona is. Van néhány motorom, és ha otthon vagyok, gyakran szoktunk együtt túrázni a feleségemmel. Felülünk a motorra, s csak megyünk, amerre éppen az út visz bennünket, miközben Bob Seger dalait hallgatjuk. Teljesen magába szívott ez az érzés. 65 éves vagyok, s bár imádom, amit a The Dead Daisies tagjaként csinálok, de mind inkább foglalkoztat a gondolat, hogy a szóló karrieremet ebbe az irányba kellene terelnem. Vannak dalaim, amikből jó lenne egy albumot összerakni, és egyre több akusztikus koncertet adni. Lehet, hogy csalódást okozok ezzel a régi rajongóimnak, de tényleg sokat gondolok erre mostanában.”

Ezeken a szóló fellépéseken a fiaddal együtt játszol?

„Igen, sőt, az albumot is vele akarom elkészíteni. Mondtam már neki, hogy össze akarok rakni egy ilyen lemezt, erre az volt a válasza, hogy biztosan remek lesz, és szívesen segít is benne. Nem tudom, lesz-e rá ideje, mert egy Kurt Deimer nevű színész-énekessel zenél együtt, s ezért általában ő is nagyon elfoglalt. Most egyébként itt van velem, Európában, ezen a turnén Tommy dobtechnikusaként dolgozik.”

Folyamatosan turnézó zenészként mennyire tudod tartani a kapcsolatot a családoddal? Ha jól tudom, két lányunokád is van. Velük mikor tudsz találkozni?

„Amikor otthon vagyok, próbálok minél több időt eltölteni velük. Ian, a fiam körülbelül húsz percre lakik tőlem, ezért van, hogy felülök a motoromra, csak gurulok egyet arrafelé, s közben felhívom őket, hogy benéznék hozzájuk. Amikor turné van, akkor is próbálom őket mindennap felhívni. Régen sokkal nehezebben ment ez, a modern technológia nagyon sokat segít a kapcsolattartásban. Ian nagyon jó ebben, minden nap indít videóhívást a lányainak, szóval ő minden nap beszél velük, s ha ott vagyok a közelében, én is be szoktam kapcsolódni. A lányok tündériek, s nagyon örülnek annak, ha láthatják az apjukat és a nagyapjukat. Nagyon várom már, hogy vége legyen a turnénak, s a karácsonyi ünnepekre hazamenjünk. Ahol csak járunk, mindenhol veszünk valamit a lányoknak, így rengeteg ajándékkal térünk majd haza.” 

Volt olyan pillanat az életedben, amikor megbántad, hogy zenész lettél?

„Nem. Azt nem mondom, hogy nem voltak nehéz éveim, például miután otthagytam a Mötley Crüe-t, és a Ratt tagja lettem. Azzal kellett szembesülnöm, hogy napról napra egy kevesebb ember jön el a koncertjeinkre, mert egyre kevesebben lesznek kíváncsiak ránk. A kilencvenes évek második felében minden a grunge-ról szólt, az összes régi rock and roll zenekarnak nagyon rosszul ment. Nemcsak a mi nézőszámaink csökkentek, a Poison és a L.A. Guns is ugyanezt élte át, de még a Mötley Crüe is, hiába tért vissza hozzájuk Vince Neil. Bennem ekkor kérdőjeleződött meg, hogy érdemes-e a zenével foglalkoznom. Azt éreztem, hogy muszáj lenne valami mással foglalkoznom, olyasmivel, amitől fontosnak érzem magam. Szerencsére volt egy barátom, aki a zeneiparban dolgozott. Ő tartotta bennem a lelket, elmondta, hogy rengeteg ember van, akik értékelik a dalaimat, amiket a The Screamnek, a Mötley-nek vagy a Unionnak írtam, szóval ne gondoljam túl a dolgokat, legyek egyszerűen csak önmagam. És igaza volt, utólag átgondolva, nem tudtam volna elképzelni magam zene nélkül. Ezért mondom azt, hogy soha nem bántam meg a döntésemet. Nagyon boldog vagyok, hogy így alakult az életem, és büszke is vagyok rá. Büszke vagyok azokra az albumokra, amiket a The Screammel, a Mötley-vel és a Unionnal készítettem, büszke vagyok arra, hogy szóló előadóművészként is értem el sikereket, és nagyon büszke vagyok a The Dead Daisiesre is. Tizenhat éves korom óta zenélek, most hatvanöt vagyok, és veled beszélgetek, mert még most is kíváncsiak rám az emberek. Vannak nálam ezerszer tehetségesebb zenészek, akik közel sem értek el az életük során olyan sikereket, mint én. Áldott vagyok, kegyeltje a sorsnak, és egyáltalán nem bántam meg semmit.”

–

(Az interjú eredetileg a novemberi digitális különszámunkban jelent meg.)