Immáron öt éve aktív ez a klasszikus brit heavy metal hagyományait ápoló fiatal angol csapat. Tavaly egy négyszámos EP-t ugyan elpottyantottak már és pár single-t is kihoztak, azonban a nemrégiben megjelent bemutatkozó nagylemezükön mindezeket egybegereblyézve adták ki, úgyhogy a ténylegesen komoly debütálásuk igazából mostanra tehető. 10 dalos, 48 perces dalcsokorral állt elő egyébként a kvintett, akik közt a gitáros Rhea Thompson személyében egy hölgy is felsorakozik.

A tagság fiatal kora ellenére nem a happy euro metal vonulat, hanem sokkal inkább hazájuk 80-as évekbeli karcosabb, szikárabb fémzenéjének hagyományai mellett tör lándzsát. Ugyanakkor nem mondanám, hogy a Tailgunner dalai egy az egyben hajaznának a Maiden, a Priest vagy a Saxon muzsikájára – inkább a felfogásuk az, ami a velük való rokon vonások alapját adja. Gitárközpontú hangzás, riffcentrikus dalszerzői megközelítés, a gitárjátéknak inkább alájátszó, semmint önálló életet élő ritmusszekció – ez jelenti a banda saját szerzeményeinek fundamentumát. A frontember Craig Cairns hangja többnyire a magasabb és a közepesebb tartományokban mozog, ám az áriázós-vibratós megoldásokat hanyagolja, inkább ösztönösen-karcosan hozza magát.

Ezidáig tehát szimpatikusnak is mondhatnám a dolgot – sajnos azonban maguk a dalok nem igazán győznek meg, a számomra igen vonzó, felvállalt irányvonal ellenére sem. Valami kis extra, plusz szikra és kicsit több fogósság, pár markánsabb énektéma bizony igencsak hiányzik innen – az egészen hasonló felfogásban ügyködő svéd Screamer például rendre, jócskán emlékezetesebb nótákkal áll elő. Ugyanakkor az is hallatszik, hogy egy kis ide irányuló koncentrációval legközelebb akár tovább is léphetnek egy efféle karakteresebb irányba. Ha a lelkesedésük is meglesz ehhez, akkor simán esélyes, hogy a következő nekifutásnál már magasabb pontszámmal tudom honorálni az erőfeszítéseiket.