Skip to content

Címke: Schmidt Péter

Nagyon jó lemez a March Of The Unheard, nálam paraszthajszállal meg is ugorja elődjét. Ha pedig legközelebb egy kicsivel még több, tőlük atipikusnak tekinthető elemet is beépítenek majd a dalokba, akkor a maximális pontszámot sem fogom sajnálni tőlük.
Nagyon jó lemez a March Of The Unheard, nálam paraszthajszállal meg is ugorja elődjét. Ha pedig legközelebb egy kicsivel még több, tőlük atipikusnak tekinthető elemet is beépítenek majd a dalokba, akkor a maximális pontszámot sem fogom sajnálni tőlük.
A 41 perces, hat dalt és két rövid instrumentális szösszenetet felvonultató Path To Oblivion bár nem kiemelkedő, de minden tekintetben becsületes és hangulatos doom metal anyag, ami a zsáner keretein belül voltaképpen egész változatosra sikeredett.
A 41 perces, hat dalt és két rövid instrumentális szösszenetet felvonultató Path To Oblivion bár nem kiemelkedő, de minden tekintetben becsületes és hangulatos doom metal anyag, ami a zsáner keretein belül voltaképpen egész változatosra sikeredett.
Bár a Trouble klasszikusaival nem ér fel, de tárgyszerűen nézve-hallgatva azért a lemez mindenképpen egy becsületes és hangulatos doom rock/metal anyagnak bizonyul.
Bár a Trouble klasszikusaival nem ér fel, de tárgyszerűen nézve-hallgatva azért a lemez mindenképpen egy becsületes és hangulatos doom rock/metal anyagnak bizonyul.
Ez egy zenében és szövegben egyaránt tartalmas, hangulatos, emberséget sugárzó dalcsokor, amivel a brigád egyértelmű előrelépést produkált a 2018-as debütáláshoz képest.
Ez egy zenében és szövegben egyaránt tartalmas, hangulatos, emberséget sugárzó dalcsokor, amivel a brigád egyértelmű előrelépést produkált a 2018-as debütáláshoz képest.
Napra pontosan egy évvel a 40 éves jubileumi koncert után ugyanott, ugyanazon három zenekar részvételével került sor a Pokolgép szokásos budapesti évzáró nagykoncertjére. A csillagok ismételt együttállása ellenére azonban – a főzenekar szempontjából legalábbis - egy nagyon fontos ponton bizony másról szólt ez az este, mint legutóbb.
Napra pontosan egy évvel a 40 éves jubileumi koncert után ugyanott, ugyanazon három zenekar részvételével került sor a Pokolgép szokásos budapesti évzáró nagykoncertjére. A csillagok ismételt együttállása ellenére azonban – a főzenekar szempontjából legalábbis - egy nagyon fontos ponton bizony másról szólt ez az este, mint legutóbb.
A Night In Gales világa egyébként a svédes irányzaton belül egyértelműen a keményebb kötésű, thrashes gyökerekkel is rendelkező csapatokhoz húz leginkább, gondolok itt elsősorban az At The Gates és a Dimension Zero dolgaira.
A Night In Gales világa egyébként a svédes irányzaton belül egyértelműen a keményebb kötésű, thrashes gyökerekkel is rendelkező csapatokhoz húz leginkább, gondolok itt elsősorban az At The Gates és a Dimension Zero dolgaira.
A formáció új lemezén ismét Fabio Lione énekel, a stílus pedig nem túl meglepő módon amolyan alapvetően kellemes-dallamos, helyenként azonban igencsak súlyosba forduló prog-power muzsika, nem kevés melodikus eurometal ízzel.
A formáció új lemezén ismét Fabio Lione énekel, a stílus pedig nem túl meglepő módon amolyan alapvetően kellemes-dallamos, helyenként azonban igencsak súlyosba forduló prog-power muzsika, nem kevés melodikus eurometal ízzel.
Ritka együttállása a csillagoknak, hogy három együtt turnézó zenekar egyikének se legyen aktuálisan promotálandó új anyaga. A kíváncsiak száma ezúttal a lehetséges maximumig kúszott fel a totális teltházzal, az érdeklődésre tehát nem lehetett panasz.
Ritka együttállása a csillagoknak, hogy három együtt turnézó zenekar egyikének se legyen aktuálisan promotálandó új anyaga. A kíváncsiak száma ezúttal a lehetséges maximumig kúszott fel a totális teltházzal, az érdeklődésre tehát nem lehetett panasz.
Nagyjából félháznyi ember verődött csak össze a Barba Kék sátrában. Viszont tény, hogy aki eljött, az legalább tényleg tisztában volt a zenekarral és annak munkásságával, nótáival. Ez is hozhatta aztán, hogy az általam eddig látottak közül ez volt a legközvetlenebb, leginkább lelazult hangulatú Evergrey-koncert.
Nagyjából félháznyi ember verődött csak össze a Barba Kék sátrában. Viszont tény, hogy aki eljött, az legalább tényleg tisztában volt a zenekarral és annak munkásságával, nótáival. Ez is hozhatta aztán, hogy az általam eddig látottak közül ez volt a legközvetlenebb, leginkább lelazult hangulatú Evergrey-koncert.
Kicsit erősebbnek is érzem most ezt a nekifutást, mint a három évvel ezelőtti visszatérést – a méregerős Toxic Rain/Criminal Afterlife duó szintjét azért nem hozzák vele az arcok, a Face This Burnnél viszont egy árnyalattal bivalyabb ezúttal a végeredmény.
Kicsit erősebbnek is érzem most ezt a nekifutást, mint a három évvel ezelőtti visszatérést – a méregerős Toxic Rain/Criminal Afterlife duó szintjét azért nem hozzák vele az arcok, a Face This Burnnél viszont egy árnyalattal bivalyabb ezúttal a végeredmény.