Kiadó: H-Music / Írta: Schmidt Péter / 8

Hat évvel a Végtelen utakon debüt megjelenése után jött ki a székelyudvarhelyi Transylvanium második albuma, mely úgy hozott újabb színeket a banda palettájára, hogy közben az önazonosságuk jottányit sem csorbult. Ha ismered a bemutatkozó anyagot – vagy ha olvastad az októberi digitális különszámban megjelent interjút -, akkor tudhatod, hogy a zenekar valahol a tradicionális hazai hard rock és dallamos heavy metal határmezsgyéjén mozogva muzsikál, magyar nyelvű dalszövegekkel és letisztult, egyszerre hagyománytisztelő és mégis modern hangzásképpel.

E kitétel mindkét albumra áll, azzal a megjegyzéssel, hogy a második korongon némi kis szolidan progos, sőt AOR-os hatások is megjelentek, afféle fűszer gyanánt. Ezek az elemek főként az anyag közepe tájékától kezdenek beérkezni, mint ahogy a legkarcosabb riffekkel is főként a második térfélen találkozhatunk. Nekem ezek a kicsit bátrabb hangvételű, kalandozósabb dalok tetszenek leginkább, az olyanok, mint pl. az Ingyen van minden, a szövegében különösen erős Ne keress szigetet, a kő metalosan riffelős Belső szobám vagy a lemezt záró, szépen építkező Magamba látok.

A tizenkét dalos album fő erényei közt kell megemlíteni egyfelől a kifejezetten ízes és ízléses gitárjátékot, másfelől pedig a szolnoki Denevér Stúdióban kikalapált, jól áttekinthető, szellős és kellően dinamikus megszólalást. Néminemű hiányosságként felhozni mindössze két dolgot tudnék: egyrészt néhány rím és néhol a hangsúlyozás nekem kicsit esetlegesnek tűnik, másrészt pedig a fronton látható szimpla zenekari fotó helyett megérdemelt volna az album egy komolyabb, mutatósabb lemezborítót is. Ezekkel mondjuk azért még bőven együtt lehet élni. Az összkép tehát egyértelműen pozitív – ez egy zenében és szövegben egyaránt tartalmas, hangulatos, emberséget sugárzó dalcsokor, amivel a brigád egyértelmű előrelépést produkált a 2018-as debütáláshoz képest.