Bár nagy jelentősége nincs a dolognak (és tudhattam volna, ha előre utánanézek), mindenesetre kissé meglepett, hogy az évtizedek óta folyamatosan aktív, Európában kimondottan sokat mozgó (nálunk hetedik alkalommal fellépő) Crowbar indította a jeles eseményt. Előzetesen szinte biztosra vettem, hogy az évtizedes tetszhalottságból a színtérre igazán komolyan csak 2019-től visszaszivárgó Sacred Reich lesz a bevezető attrakció – de végülis ez tökmindegy, mivel mindkét banda több mint korrekt koncertet adott, én pedig szerencsére időben érkeztem ahhoz, hogy ne maradjak le semmiről.
Kirk bátyóék saccra 35-40 perces szettje – a keverő környékéről hallgatva – ha nem is tökéletesen, de élvezhető minőségben és kellő súllyal szólalt meg. A roppant statikus előadásmód sok vizuális élményt nem nyújtott ugyan, de a zenekar ettől még egy ipari présgép erejével szállította a betonozós doom/sludge témákat. Kisebb színpadon, testközelibb klubos környezetben szerintem ők egyértelműen ütőképesebbek, már ami az összbenyomást illeti, ennek ellenére akinek van affinitása az efféle muzsikákra, az azért így is elégedetten bólogatva nyugtázhatta a látottakat és hallottakat. Jómagam rendre örömmel üdvözlöm a Kirk részéről a lemezeken felbukkanó dallamosabb vokális megmozdulásokat – ezek élőben is tök jól működnek, ezt a vonalat lehetne még tovább erősíteni a jövőben. Hangulatosabb, átélhetőbb Crowbar koncerten ugyan voltam már korábban, mindenesetre bajom ezzel sem volt, soha rosszabb felvezetést.
Old school thrash vonalon a régiek közül már szinte mindenkit láttam, aki számít, a kevés számú bakancslistás formációk közül pedig végre az arizonai Sacred Reich-ot is kipipálhatom. Annál is inkább örülök, hogy végre összefutottunk, mert a maga nemében egy szinte tökéletes koncertet prezentáltak, mind a hangzást, mind pedig a setlistet illetően. Nyilván kétszer ennyit is megnéztem volna tőlük, de az előzenekari státusz mellett itt és most csak 10 dal férhetett bele – ezeket viszont nagyon okosan válogatták össze. Mindig nagyra értékelem, ha egy régi banda a komoly múlt ellenére sem ül fel a nosztalgiavonatra, és itt bizony a program éppen fele (!) a legutóbbi lemezről, az Awakeningről szólt. Rögtön a Divide & Conquerrel nyitottak, utána jött a The American Way, majd pedig nagyjából vetésforgóban érkeztek a 2019-es frissebb és a korai klasszikus nóták. A basszer/énekes/főnök Phil Rind régen sem volt az a fogcsikorgatva keménykedős arc, eleve joviális karakteréhez pedig mostanra hozzá is bácsisodott – de ezt most abszolút pozitív kicsengéssel tessék érteni. Mosolygósan, szemmel látható jókedvvel vezényelte a bandát, ahol a négy tag eleve négyféle fazonnal bír: Philtől balra a veterán Wiley Arnett barázdált arccal, magába fordultan koncentrálva hegesztett, az ifista Joey Radziwill lóhaja mögé temetkezve, de szemlátomást lelkesen pengetett, hátul a doboknál pedig a hórihorgas, kopasz, és szinte csontvázszerűen szikár Dave McClain ütötte a masszív alapokat és küldte sorjában a jobbnál jobb pörgetéseket. Robb Flynn verheti a fejét a falba, a legutóbbi Machine Head felállás szétesésében szerintem a dobos távozása lehet neki a legfájóbb pont. (Persze azóta ott is megoldódott a helyzet, a „tékozló fiú” Dave pedig teljesen jól elvan itt a hazatalálása óta.) A Death Squad/Surf Nicaragua duóval záruló szett igazi old school thrash orgia volt, a tempóváltásokra kihegyezett Who’s To Blame és a favorit Independent konkrétan libabőrös perceket okoztak. A Thin Lizzy intróért (The Boys Are Back In Town) pedig külön pacsi jár. Headliner magyarországi klubbulit nekik mielőbb!
Lehet, hogy darázsfészekbe nyúlok, de a magam részéről a Derrick-féle Sepu utolsó két albuma simán egyenértékű a Max-éra legjobb anyagaival (ami nekem a thrashes Schizo/Beneath duót és a nagyon másmilyen Rootsot jelenti). Csikorogva jutottak pedig el idáig, az Against/Nation kettős nálam még nem igazán működött, a Roorbacktől kezdve indultak meg egy számomra egyre szimpatikusabb – bátran mondhatjuk, hogy progresszívebb – irányba. És külön piros pont, hogy a folyamatos nyomás és a minden bizonnyal fel-felbukkanó zsíros ajánlatok ellenére sem mentek bele egy izzadságszagú, és vélhetőleg emberileg sem komfortos reunionba a Cavalera-tesókkal. Ráadásul Eloy Casagrande személyében olyan dobosra tettek szert, akivel lényegében mindent, de tényleg mindent meg tudnak valósítani, ami csak az eszükbe jut. A Machine Messiah/Quadra kettőst hallgatva nem tudok nem elismerőleg bólogatni mindezek miatt.
Ennyi felvezetés után a koncertről is essék néhány szó. A Sacred Reich kimondottan ütős, arányos megszólalása után ijesztően kásás, tompa hangzással indult a Sepu programja, ám az illetékesek szerencsére hamar orvosolták az anomáliákat, úgy 10-15 perc elteltével már nem volt komolyabb gond. Sajnos a setlist az Arise-nál régebbre nem ásott vissza, pedig egy Inner Self vagy egy Troops Of Doom igencsak jól esett volna a májamnak. Ezzel együtt a Max-érából sem csak a legnyilvánvalóbb dalokat tolták, legalábbis a magam részéről az Infected Voice-ra vagy a Cut-Throat-ra a legkevésbé sem számítottam. A műsor felét amúgy a Derrick-éra nótái adták, hat tétellel egyértelműen fókuszba téve a Quadra anyagát. Az utolsó kb. 20 perc végül azért már a kötelezők felmondásáról szólt, a Refuse/Resist, az Arise, a Ratamahatta és a Roots Bloody Roots négyese zárta ugyanis a programot. Minden szempontból kompakt, lemezen és élőben is topligás zenekar a mai Sepultura, tényleg kár volna ezt a kombinációt bármiféle felesleges, pénzszagú összeborulással megbolygatni. Minden egykori és jelenlegi érintett teszi a maga dolgát, ahogy tudja és akarja, és ez bizony így van jól.
