Régi, patinás név a görög rock/metal színtéren a nyolcvanas évek vége felé alakult athéni Nightstalker. Zenéjük némileg leegyszerűsítő hasonlattal élve olyasmi, mintha a Monster Magnet egy közepesen beállt fiatal Ozzyval kooperálna – tovább ezt nem is ragoznám, el tudod képzelni. Hazai pályán a csapat egyébként relatíve népszerűnek számít, de underground szinten másutt is jegyzik a nevüket, nálunk is megfordultak korábban (akkortájt még nem ismertem őket, ez volt az első találkozásunk).
A Jászai Mari térnél lévő, roppant hangulatos Riffben előttük még két zenekar lépett fel, a hazai Satorinaut és a Romániából érkezett King Solomon. Előbbiek műsorára sajnos nem értem oda, utóbbiak programjának java részét viszont már elcsíptem. A banda trióban nyomja az instrumentális, jammelős, jobbra-balra tekeregve kígyózó stoner muzsikát – engem valahol egy teljesen énekmentes Earthlessre emlékeztetett, amit csinálnak. És ahogy ott, úgy itt is baromira hiányoltam az amúgy tök hangulatos témázgatások mellől valamiféle konkrétabb zenei vezérfonalat, szikárabb, kézzel foghatóbb dalszerkezeteket. Nyilván szándékos koncepció náluk ez a szétfolyósabb megközelítés, és voltaképpen ügyesek is a srácok, csak éppen jelen esetben a kínálat és a kereslet nem találkozott a szükséges mértékben. Én a konkrétabb, dalcentrikusabb megközelítést preferálom inkább – ezzel együtt a publikum szépen megtapsolta őket, és rendben is van ez így.
A görögök műsora ezek után viszont kilóra megvett, még úgy is, hogy a Dead Rock Commandos lemez 10. évfordulójára hirdetett jubileumi turnén a nevezett albumról csak négy nótát játszottak el. Ennél én többre (konkrétan az összes dalra, khmm..) számítottam, és hát a matek sem teljesen stimmelt, hiszen az az anyaguk 2012-es keltezésű. Mindez azonban csak egy dolog. Az meg egy másik, hogy kb. másfél órában egy olyan feelinges, Monster Magnet vs. ős-Sabbath jellegű stoner/hard rock/protometal szeánszot tolt az arcunkba az Argyris Galiatsatos énekes vezette kvartett, hogy csak lestem. Eleve egy szikár, erősen őszülő, fejre valahol az idősebb Eric Wagner és Robert Plant közötti, széttetovált figura áll az egész produkció élén – komoly szuggesztív erővel bír ez az elszállt, de mégis magabiztos fickó, olyannal, ami eleve fél siker a színpadon. Különösebben képzett hangja ugyan nincs, de egyrészt ehhez a zenéhez ez nem is szükséges, másrészt pedig a maga kissé nazális, Wyndorf/Ozzy/Morrison keverék hangszínén így is egészen fogós, hipnotikus dallamokat képes hozni. A mögötte játszó három muzsikus – akiknek életkor szerint szinte az apja lehetne – pedig a csöppnyi tér adta lehetőségekhez képest egész vehemensen vezette elő a hol elszálltabb, füstös-búgós, hol konkrétabban riffelős, hangulatos dalokat. A szó klasszikus értelmében véve egyik hangszeres arc sem virtuóz vagy ilyesmi, de érzésben, feelingben nagyon ott volt minden hang és minden mozdulat. Mindeközben Argy részéről végig ment az interakció a közönséggel és a zenésztársakkal, néha már inkább nyilvános próbán éreztem magam, semmint koncerten, baromi családias hangulatú volt az egész. A setlist az 1996-os debütalbumtól kezdve minden anyagukról megidézett valamit, a már említett Dead Rockról ugyebár négy nótát játszottak, ebből kettő – a címadó és a Children Of The Sun – egyben a ráadást is képezte.
Piciny méretéhez képest a Riff koncertterme meglepően jól szólt, a szó szerint underground (értsd: alagsori) klubnak ezért mindenképpen vaskos piros pont jár. A maximálisan jó fej helyi személyzetért nem kevésbé. Remélem, nem utoljára járt nálunk a Nightstalker, ha jönnek még (bízom benne, hogy már egy új lemezzel), én biztosan ott leszek.
— Schmidt Péter
