Ugyan a Botteri fivérek lassan kihátráltak a legendás In The Woods…-ból, 2016 óta nem játszanak eredeti formációjukban, ez nem jelenti azt, hogy hátat fordítottak a zenélésnek. 2013-ban megalakították a Strange New Dawn nevű rockos, doomos, progresszív ízű zenekart, mellyel két albumot is megjelentettek, s hogy a súlyosabb hangzások iránt sem maradtak hűtlenek, 2022-ben útnak indították a Nattehimmel nevű csapatot. Tavaly megjelent egy háromszámos demó, a The Night Sky Beckons, s egy év elteltével az első album is elkészült a Hammerheart istállója számára.
A demó három dala felkerült a Mourningstar albumra, de ahogy hallom, ezeket is újravették. Az In The Woods… első korszaka egyszeri és megismételhetetlen jelenség, nem lesz még egy ilyen zenekar, de érthető, hogy a Nattehimmel hivatkozik a Heart Of The Ages és Omnio klasszikusokra, mivel bennük él e zene, és vélhetően vissza is nyúltak inspirációért. Egy adott konstelláció – mivel annak minden eleme, időbeli és egyéb vonatkozása egyedi és visszahozhatatlan – nem valósulhat meg újra, de meg lehet próbálni újraélni bizonyos érzéseket, tapasztalatokat, és örvendetes, hogy a Nattehimmel albumán nyoma sincs görcsösségnek, meddő, értelmetlen nosztalgiázásnak. A kellemesen nyers hangzás, a black metal ereje, elementaritása, az érdes, éppen ettől eleven és nagyon hangulatos gitárok valamelyest felelevenítik a korai In The Woods…-világot, de nyilván mindenki tisztában van vele – alkotók és az értelmes hallgatók egyaránt -, hogy a Nattehimmel egy új formáció, amely felhasználja a múlt tapasztalatait, amelyek, mivel bennük élnek, elevenek, ily módon csak meg kell nyitni a kreatív erők csatornáit.
A két Botterin kívül a Nattehimmel sorait erősíti az angol James Fogarty, aki az újkori In The Woods… énekese volt, valamint a szintén angol David Carter gitáros és Sven Rothe dobos (lásd még Strange New Dawn). Rutinos zenészek álltak össze, s mondhatom a Mourningstar sokadik végighallgatása után, hogy akár egy veterán csapat albumáról is szólhatnánk. Folynak, áramlanak a norvég/angol zenekar dalai, s ebben az áramlásban minden egyes elem részt vesz. Fogarty hangját jól ismerjük az In The Woods… utóbbi lemezeiről és a saját projektjei alapján. Jellegzetes tónusával, klasszikus metal-torkával erős dallamokat énekel, de ha már black metalról beszélünk valamilyen értelemben, akkor az érces hangokat, extrém megoldásokat sem hanyagolja el.
A konkrét szerzemények kapcsán valójában bármelyiket kiemelhetném, mert mindegyik darab saját karakterrel bír. A ’90-es évek black metal-világát úgy közelíti meg a Nattehimmel, hogy a hangulat jelenvalóvá tétele mellett a dalszerzés ugyanolyan fontossággal bír. A Realm Of Hades szépen felidézi az In The Woods… világát, ahogyan az ezt követő sebes, nyers gitárokkal operáló, Fogarty szárnyaló hangjával, dallamaival telt The Immortals is a dicső korszak átélését célozza. Semmi por, semmi könnyes múltba révedés. Ez itt a zabolátlan észak történelme, zenei hagyománya, csodálatos természeti környezete, annak minden extrémitásával, szépségével egyetemben, s tiszteletadás egy páratlan zenei, kulturális – bizonyos értelemben ellen-kulturális – kirobbanás előtt, ami a ’90-es évek norvég black metalja.
A Botteri ikrek és társai látják a fényt az északi égbolton.
