Az Illisz Ákos, alias Ninegal által egyedül működtetett szimfonikus black metal projektnek ez a debütáló albuma, kilenc teljes értékű saját szerzeménnyel és egy rövidebb, hangulatos levezetővel. A többek között az Archaic és a Harloch soraiból ismert zenész sok-sok éve kacérkodott már a gondolattal, hogy saját zenét készítsen, de csak néhány évvel ezelőtt kezdett reálissá válni a szólóprojekt megvalósításának lehetősége. Ninegal a tavalyi év végére összerakta a saját kis stúdióját, és onnantól kezdve nem volt megállás, szép sorban születtek meg a szerzemények.
Azt nem tudom, hol állt meg a számláló a megírt dalokat illetően, de – ahogy azt már említettem – a Reign of a Shining Star albumra összesen tíz kompozíció fért fel. Ninegal főképp a gyorsabb témákat részesítette bennük előnyben, ám igyekezett ezeket is kellően változatossá tenni. Tehát, szó sincs arról, hogy ez egy folyamatosan végigkalapált, végigsikált album lenne, a dob- és gitártémák sokszínűsége azért mindvégig tetten érhető rajta. Ráadásul jó néhány kiállás, hangulati átkötés is meg-megtöri az intenzívebb szakaszokat.
Ninegal mondjuk nem csak a ritmusok tekintetében figyelt oda a változatosságra, hanem a hangszerelést és a dallamokat illetően is. Persze, dőreség lenne a Reign of a Shining Star megszólalását mondjuk egy Dimmu Borgir-albuméhoz hasonlítani, de annak ellenére, hogy „házi körülmények” között készült, egy kellemes hangzásvilággal rendelkező anyagról beszélhetünk. Nekem legalábbis nagyon gyorsan sikerült hozzászoknom a korong soundjához, köszönhetően többek között annak is, hogy a húros hangszerek kifejezetten élvezetesen párosulnak az éteri atmoszférát szállító billentyűs aláfestésekkel. Azaz, itt nem is szimplán „aláfestésekről” van szó, hiszen ezek a szólamok néhány téma esetén abszolút vezérfonalnak számítanak. De gyorsan hozzátenném, hogy Ninegal egy pillanatra sem esett át a ló túloldalára, így hiába a szép számú billentyűs dallam felvonultatása, a gonosz hangulatú gitártémák és persze az erőteljes károgások, néhol mély hörgések alkalmazásának köszönhetően a legelejétől a legvégéig sikerült megtartania a black metalos jelleget.
Tehát, érzésem szerint Ninegal nem hiába virrasztott át annyi éjszakát a dalok megírása érdekében. És bár azt ő is elismerte, hogy ez az egész egyben egy tanulási folyamat is volt számára, és maximálisan tisztában van vele, hogy van még hová fejlődnie, én azt mondom, hogy sikerült leraknia az asztalra egy nagyon jó kis szimfonikus black metal debütalbumot. Úgyhogy, most jöhet a jól megérdemelt szusszanás, aztán a hasonló folytatás!
