MEGADETH: Countdown To Extinction
A technikás vonalat a Rust In Peace lemezzel csúcsra járató Megadeth karrierjében a Countdown volt az első meredekebb kanyar, amivel egyértelműen egy dallamosabb, közérthetőbb irányt vettek. Mindezt úgy, hogy az átmenet mégsem tűnt erőltetettnek, mivel a markánsabban megjelenő tradicionálisabb, közérthetőbb stílusjegyek ellenére a dalok agresszív éle sem tűnt el. MegaDave főnöki státusza egyértelmű, ám a végeredmény mégis kompakt zenekari munkaként hat.
— Schmidt Péter

PARADISE LOST: Shades Of God
A hármas Paradise Lost album megjelenésének idejére a zenekar a death/doom metal egyik alapcsapatává vált, és folyamatos útkeresésük során ekkor már új irányzatok körvonalazódását segítették elő. A Crying For Eternity még a jelen, az Embrace viszont már a jövő dallamait hordozta, utóbbiak az Iconban teljesedtek ki, és micsoda csodák következtek még a következő tíz évben!?
— Gáti Viktor

SUICIDAL TENDENCIES: The Art Of Rebellion
A Suicidal hatodik lemeze egy olyan megváltozott zenei közegbe érkezett, ami nem csak a hajmetal bandákat nyírta ki, hanem kicsit őket is. Annak ellenére, hogy ez a lemez nem fogyott olyan jól, mint két elődje, Mike Muir és csapata kiváló dalokkal pakolták tele a lemezt, elég csak a Nobody Hearsre gondolni. A The Art Of Rebellion mára szerintem legalább akkora klasszikus a csapat életművében, mint bármelyik korábbi anyaguk!
— Szénégető Richárd

TROUBLE: Manic Frustration
Az amerikai doomsterek legpszichedelikusabb és legfogósabb albuma, a metaltörténet egyik legkirályabb gitárpárosával (Bruce Franklin-Rick Wartell), s persze az egyedi hangú Eric Wagnerrel (R.I.P.). Rick Rubin producer (Slayer, Aerosmith stb.) tehet a nyers, élő hangzásról. Nincs gyengébb dal az anyagon, a zakatolós Come Touch the Sky-tól a tengermély, gyászos Donovan feldolgozásig (Breathe…) mind csúcs, de a Mood által feldolgozott ’Scuse Me visz mindent, nem véletlen, hogy a Mood/Magma Rise azt játszotta a Lénárd Laci emlékesten.
— Uzseka Norbert