HELMET: Meantime
Az életben kevés olyan nehéz eldöntendő kérdés van, mint az, hogy melyik jobb lemez: a Meantime, vagy a Betty? Számomra azt hiszem, már biztosan a Meantime. Ösztönösségével, nyers megszólalásával, meg persze olyan atomsláger dalokkal, mint a címadó, az Unsung, vagy éppen az Ironhead. Page Hamilton zsenije és a zene iránt tanúsított alázatossága olyan lenyomatot ad a lemezen keresztül a korszakról, hogy azt tanítani kellene.
— Szénégető Richárd

KREATOR: Renewal
A Mille és Ventor vezette Kreator a német thrash metal csúcsa, amely rangjukat ezekben a vészterhes időkben is képesek voltak megtartani, jelen, öt thrash alapművet követő, újításoktól hemzsegő, mégis az elődeihez mérhetően extrém remekművel. Az egész lemez verhetetlen, de (egyebek mellett) a címadónak és a Karmic Wheelnek egészen biztosan az örök klasszikusok között a helye.
— Gáti Viktor

KYUSS: Blues for the Red Sun
Sokan ezzel az anyaggal ismertük meg a desert avagy stoner rock keresztapáit, amúgy a második lemezük volt. Nézd meg a Green Machine klipjét, és képbe is kerülsz, hogy mi ebben a jó. Mélyen, porosan, mégis ellenállhatatlanul dohogó gitárok, John Garcia kissé Astbury-rokon hangja, és a beleszarós feeling. Mocskos rock témák vagy pszichedelikus részek: mind adja.
— Uzseka Norbert

MY DYING BRIDE: As The Flower Withers
Ez a nagylemez nem a rajta sorakozó gigantikus dalok minősége, hanem az azon megtapasztalt atmoszféra miatt vált emlékezetessé. Hiszen, az 1992-es megjelenéséig talán nem is akadt olyan hanghordozó, amely a death metalos hangzás mellett ilyen melankóliát tudott volna árasztani. Azt pedig tudjuk, hogy a metalos hangszerek és a hegedű alkalmankénti párosításából végül sírig tartó házasság született.
— Zubor Olly