Az estét felvezető SOM-tól ezúton kell elnézést kérnem, hogy nem írok róluk – szorosan alakult napi teendőim miatt sajnos egy az egyben lecsúsztam a műsorukról. (Mentségemre szóljon, hogy eredetileg nem én írtam volna a koncertről, aznapi fejlemény volt, hogy ebben változás történt.) Többektől hallottam-olvastam róluk egyébként dicsérő megnyilatkozásokat, de ennél több infóval szolgálni nem tudok, már csak azért sem, mert a zenéjüket, a lemezeiket sem ismerem.
Az izlandi szakállkirály Sólstafirral érdekes viszonyom alakult ki az évek során. Akárhányszor futottam neki, a zenéjük otthon hallgatva valahogy mindig elment mellettem – szerzeményeik számomra inkább afféle hangulatfolyamok, semmint konkrétan megfogható, masszív szerkezettel bíró dalok. Tény, hogy ezzel együtt ügyesen és jól értenek a megkapó atmoszféra megteremtéséhez, azonban valamiért nálam ez csak és kizárólag élőben működik az ő esetükben.
Most sem volt ez másképp: ezek a nagy lélegzetű, néhol komótosan, néhol vehemensebben áramló szónikus hangulatfestések érdekes módon ezen a koncerten is tetszettek, hogy aztán otthon újból próbálkozva megint csak elcsússzon mellettem a muzsika. Úgy látszik, ez most már örökre így marad.
Ami biztos, az az, hogy a zenekar szíve-lelke továbbra is a langaléta énekes-gitáros Addi Tryggvason, aki nem csak hogy derekasan bemozogta a deszkákat, de a színpadról le-lemászva közvetlen közelről is többször megmártózott a közönség szeretetében. Hozzá képest a többiek visszafogottabban tevékenykedtek, más kérdés, hogy ez a kalapos-szakállas, westernfilmes outfit eleve ad egyfajta súlyt a színpadi kiállásuknak.
Ugyan csak nyolc dalt játszottak (ezek zöme izlandi nyelven íródott), ám ezek terjedelmes mivolta okán a játékidejük így is jócskán egy óra fölé csúszott. A lemezhallgatást továbbra sem fogom velük kapcsolatban erőltetni, de tény, hogy a koncertjük sodrós-reptetős atmoszférája rám is hatással volt.
Nagyságrendileg hasonló játékidejű (érzésre úgy 70-75 perces – nem méricskéltem) szettjébe a Katatoniának 15 dal fért bele, amit rögtön a kiválóan sikerült új album első két tételével indítottak. Minimál konferálásokkal, fékezett habzású színpadi aktivitással játszott a zenekar, azonban a dalok és azok atmoszférája – hasonlóan mondjuk a Paradise Losthoz vagy a Moonspellhez – ennél többet nem is kívántak.
Ahol én álltam, ott az első néhány nóta még kissé gitárszegényen szólt, mint ahogy Jonas énekdallamai is csúszkáltak kicsit. Olyan 15 perc után aztán mindkét dolog helyrerázódott, és onnantól kezdve zenei és hangulati szempontból egy kitűnő koncertet élvezhettünk. Az új lemezben nagyon bízhat a csapat, a műsor egyharmada konkrétan innen származott, a többivel pedig időben éppen 20 évvel ezelőttig (Viva Emptiness album) nyúltak vissza.
A friss nóták ahogy a lemezen, úgy itt is igencsak sütöttek, illetve a City Burials két dalának (Behind The Blood és Untrodden) szintén erősen megörvendtem. A Buildings és a My Twins ugyancsak libabőrt hoztak, a ráadásban eltolt July és Evidence kettőse pedig szinte népünnepélybe torkollt, minden túlzás nélkül.
A zenei élményt sajnos beárnyékolta a világítás számomra érthetetlen koncepciója, miszerint a zenekar gyakorlatilag csak hátulról kapott fényeket, szemből semmit. Így aztán arcok és gesztusok helyett az egész koncert alatt diszkréten ide-oda mászkáló fekete sziluetteket láthattunk csak, miközben az ember retináját időről időre kettéhasították a brutálisan megtolt jéghideg, stroboszkópszerűen éles fények. (Vicces volt, ahogy ilyen megvilágításban Jonas koromfekete sziluettje egy az egyben Katona Főnököt juttatta eszembe.)
Előzetesen nem gondoltam volna, hogy a rendezvény teltházas lesz, de lényegében már az izlandiak műsorára szinte teljesen tele lett a nagyobbik terem. Ha az emberben dolgozik egy kisebb adag mizantrópia, akkor ez nem feltétlenül komfortos szituáció, másfelől azonban mégiscsak örvendetes és biztató tény az érdeklődésnek ez a mértéke. Pláne úgy, hogy a kisebbik teremben is metalbuli zajlott, igaz, jócskán radikálisabb fellépőkkel (a Goatwhore-t nagyon jó lett volna látni, de hát…)
Amúgy meg nem rossz hely ez az Akvárium, nekem legalábbis sem a kialakításával, sem az elhelyezkedésével, sem az egyéb paramétereivel nincs bajom – egy kivétellel. A kötelező fizetős ruhatárhasználat gyakorlata felett a mai napig nem tudok megrökönyödés nélkül napirendre térni, ez komoly hibapont nálam.
— szöveg: Schmidt Péter
— fotó: Gyuricza Ferenc
