Igaz ugyan, hogy csak októberben, de idén lesz 40 éves az Iron Maiden ikonikus Live After Death koncertalbuma, a tegnap indult turnéval pedig nagyrészt épp azt a korszakot idézik meg Steve Harrisék, amit eme kiadvánnyal foglalt először össze a zenekar. Mindezek apropóján most egy személyesebb hangvételű, némiképp szubjektív megemlékezés következik.
Szöveg: Schmidt Péter, Posta János · Fotó: kiadói archívum
–
Dunántúli megyeszékhelyen cseperedve tizenéves fejjel, kezdő rockrajongóként sokat ácsorogtam kocsányon lógó szemekkel a majdnem-belvárosi Gramofon hanglemezbolt kirakata előtt – ahonnan egyik alkalommal egy addig sosem látott módon szuggesztív borítókép nézett vissza rám. A sírgödörből üvöltve előtörő-kirobbanó, láncait tépő Eddie-t ábrázoló festmény az Iron Maiden frissen megjelent első dupla koncertlemezére volt hivatott felhívni a figyelmet – esetemben totális sikerrel, ugyanis ettől kezdve szinte minden nap elkanyarodtam arra, hogy újra és újra beleborzongassam magam a látványba. Minden bátorságomat összeszedve hamarosan aztán a lemezboltba is beóvatoskodtam, ahol az üzletvezető Hajszán Zoli jóvoltából végre kézbe is vehettem a kinyitható borítós, kívül-belül roppant dekoratív bake… elnézést, vinyl kiadányt. Arról persze szó sem lehetett, hogy akkori szerény anyagi kondícióim mellett (ami egy nyolcadikos kissrác nem túl vaskos zsebpénzét jelentette, a késő-kádári éra ún. létező szocializmusában) megvehessem a lemezt, de a látvány és a libabőrös borzongás egy életre belém égett.
Hatalmas szerencsémre nem sokkal később az általam gyakran látogatott megyei könyvtár hanglemezgyűjteményében is felbukkant a Live After Death – ekkor már habozás nélkül cselekedtem, gyorsan beruháztam két darab TDK D60-as típusú megnókazettába (ennyi spórolt pénzecském még éppen akadt), és a könyvtáros hölggyel hamar rájuk is másoltattam a dupla koncertalbumot. (Bizony, ekkoriban még létezett ilyen könyvtári szolgáltatás – jómagam ezen az úton szereztem be első Deep Purple-, Scorpions-, Black Sabbath- és ZZ Top-felvételeimet, többek között.)
.
A kazikkal hazaszaladva az elsőt rögtön be is tettem a magnóba, és ahogy a World Slavery Tour intrójaként használt, vért-verejtéket-könnyeket ígérő Churchill beszéd után megdörrent az Aces High, majd az ezt egyből követő 2 Minutes To Midnight (felvértezve egyik kedvenc Maiden-riffemmel), egyből tudtam, hogy egy valóban emlékezetes és különleges bő másfél óra vár majd rám. Ekkor még mindösszesen két lemezt – Powerslave és Killers – ismertem a bandától, úgyhogy a dalok java részével itt szembesültem először; pikáns módon a debütkorongról megidézett három nótát ilyenformán előbb hallottam Dickinson, mint DiAnno tolmácsolásában.
A mindösszesen 102 percnyi felvétel – melynek zöme a kaliforniai Long Beach Arenában, kisebb része pedig a londoni Hammersmith Odeonban került rögzítésre – egy minden szempontból csúcsformában lévő és magabiztos Iron Maident mutatott, akiknek a lábai előtt nem véletlenül hevert ekkoriban szinte az egész világ. A zsigerien lendületes névadó daltól és Running Free-től kezdve az elementáris erejű Trooperen meg The Number Of The Beasten át, az okosan felépített Hallowed Be Thy Name érintésével a Rime Of The Ancient Mariner komor epikusságáig mindent zseniálisan interpretált a banda, mindezt pedig hangzás szempontjából a legendás producerguru Martin Birch tette topra.
Az itt hallható megszólalás a mai napig etalon: vibrálóan él és lüktet az egész, ugyanakkor minden részlet kristálytisztán hallatszik, az összkép viszont mégsem túlcsiszolt, a végeredmény magától értetődően természetes hatást kelt. Füleimnek különösen a jólesően fémes, karcos-nyers, két irányból támadó gitársound kedves. A közönségzaj mértéke is éppen optimális a keverésben, a hangulat nagyon átjön, ugyanakkor ez nem megy a hangszerek és az ének hallhatóságának rovására. (Martin Birchről szólva meg kell jegyeznem, hogy bárkivel is dolgozott – Purple, Sabbath, Rainbow, Whitesnake, stb. -, az adott csapat karakterére mindig remekül csípte el, annak erényeit különleges érzékkel domborította ki. Ugyanakkor a zenekar soundjával mégis képes volt lemezről lemezre úgy játszani, hogy az aktuális album mindig rendelkezzen egy saját, önálló hangzásképpel is. A Maidennel közös munkái kiváló példái ennek – emiatt tartom őt a legnagyobbak egyikének a stúdiók mágusai között.)
A Live After Death fogadtatása világszerte kiugróan jó volt, azt már csak később tudhattuk meg, hogy a jócskán túlhajtott Maiden-gépezet háza táján ekkortájt bizony ilyen-olyan válságtünetek is mutatkozni kezdtek. A folyamatos turnézástól kiégésközeli állapotba került Dickinson fejében még a kilépés gondolata is megfordult – erre végül aztán szerencsére nem került sor, ekkor még legalábbis. Sőt mi több, a csapat hamarosan úgy megrázta magát, hogy az 1986-os Somewhere In Time és a két évvel későbbi Seventh Son Of A Seventh Son képében zeneileg még a korábbiakra is sikerült rátenniük egy lapáttal (a magam részéről egyébként a Seventh Sont tartom Harrisék abszolút csúcsalkotásának).
Az Iron Maiden különféle viszontagságokat át- és megélve a mai napig sikeresen üzemel, és szerencsére többé-kevésbé ugyanez mondható el rólam is. Bár a Gramofon hanglemezbolt már rég megszűnt, a könyvtáros hölgy nyugdíjba ment, sőt a két régi kazettám sincs már meg (immáron dupla CD-n hallgatom az anyagot), a Live After Deathet a lejátszóba téve bizony még mindig felébred bennem az a nyolcadikos, egyszerre lelkes és az élménytől lesokkolt kissrác. A koncertalbumok Pantheonjában ez a felvétel egyértelműen a legnagyobb klasszikusok közé tartozik, olyanokkal együtt, mint a Made In Japan, az On Stage, a Live Evil, a No Sleep ’Til Hammersmith, az Unleashed In The East, a Live And Dangerous, a World Wide Live vagy a Decade Of Aggression. Azért ez nem egy gyenge társaság, lássuk be.
Megjelenés dátuma: 1985. október 14. illetve 1985. október 23. (VHS)
Kiadó: EMI Records
Felvételek: 1985. március 14-17. Long Beach, Kalifornia és 1984. október 8-12. Hammersmith Odeon – London, UK
Producer: Martin Birch
Műsor:
Churchill’s Speech (intro) – Aces High – 2 Minutes to Midnight – The Trooper – Revelations – Flight of Icarus
Rime of the Ancient Mariner – Powerslave – The Number of the Beast
Hallowed Be Thy Name – Iron Maiden – Run to the Hills – Running Free
Wrathchild – 22 Acacia Avenue – Children of the Damned – Die with Your Boots On – Phantom of the Opera
Derek Riggs klasszikus borítófestményén az elpusztíthatatlan Eddie emelkedik ki a sírjából. Mint az közismert, a lemez címe egy szójáték a ‘life after death’, azaz a ‘halál utáni élet’ kifejezésre – az éjszaka közepén feltámadó néhai Edward T. H. (‘the head’?) ezt hivatott szimbolizálni. A Piece Of Mind korszakban elszenvedett lobotómia során kapott koponyazáró fémkapocsba éppen belecsap egy villám, ami akár az életet adó szikra is lehetne (lásd Frankenstein), de az igen részletes hátsó borítón a várost felperzselő villámok a Szodomát és Gomorrát sújtó isteni haragra utalnak – valószínűleg ebből jutott Eddie-nek is… Riggst – elmondása szerint – a háttér kapcsán John Martin The Destruction of Sodom and Gomorrah (1852) festménye inspirálta. A felhők közé ‘rejtve’ megkaptuk még a Halál jól ismert sziluettjét, valamint a több más borítóról is ismerős fekete macskát. A hibás Lovecraft-idézetet viselő frontoldali sírfelirat mellett több másikat is találunk hátul – például: „Itt nyugszik Derek Riggs” (friss virággal!) vagy „A metal él”…
A jól ismert festmény azonban nem az első volt, ami az albumhoz készült. A Circus magazinban megjelent reklámanyagon ugyanis egy jelentősen eltérő változat szerepelt. Riggs nyilatkozata szerint a kép Rod Smallwood menedzser elképzelése alapján készült, ő maga nem igazán volt vele elégedett. Mint kiderült, a festmény – hogy, hogy nem – olyan fényes olajfestékkel készült, ami miatt nem lehetett jól fotózni, ezért Riggs „kénytelen volt” egy új változatot festeni, immár a saját elképzelése szerint. Mindannyian jobban jártunk 🙂
–
Az írás eredetileg a 2025. májusi digitális különszámunkban jelent meg.
Tartalom: Eleine – Élő Fém – Godsmack / Sully Erna – Hangpróba – Ignitor – Jade – Katatonia – Klasszikus! (Iron Maiden: Live After Death) – Koncertmenü – Médiaradar – Michael Schenker – Misfire – Nightbreed Fesztivál (Árnyak Show, Dying Wish, Land Of Charon, Pornography) – Sokkoló Korongok / Extra – Wall Of Sleep – Will Hunt / Evanescence
