A 90-es évek eleje – sok minden más mellett – két brit metal alapzenekar, az Iron Maiden és a Judas Priest frontján is komoly változást hozott. Mind Bruce Dickinson, mind Rob Halford anyazenekaraikból történt távozása komoly megdöbbenést gerjesztett (bár egyik sem volt előjel nélküli), az pedig komoly fejtörést okozott, hogy vajon a két emblematikus frontember milyen irányban lép majd tovább, milyen muzsikával áll elő. Lássuk most Rob Halford 30 évvel ezelőtt megjelent, Priesten kívüli debütálását, magyarán az 1992-ben indult Fight első nagylemezét.
Ahogy ’93 kora őszén elindítottam a frissen vásárolt CD-t, és a nyitó Into The Pit végiggázolt rajtam, egyből éreztem, hogy a hátralévő 11 (szintén az énekes által egy személyben jegyzett) dallal sem lehet komoly probléma. Az album eme leginkább hangszálgyilkos nótájában Halford úgy hozza magát, ahogy a Priest élén a legszebb napjaiban, a hasító muzsika pedig egyszerre célratörőbb és agresszívabb, mint a legendás frontember korábbi zenekara bármikor azidáig.
Egyértelműen heavy és kétségkívül metal, ami szól, de a muzsikában benne van a 90-es évek elejének pőre, nyers lecsupaszítottsága is. Mindez aztán a további szerzeményekre is igaz. A személyes kedvenc Nailed To The Gun úgy robban be másodikként, hogy leviszi az ember fejét: ironikus, hogy hasonlóan ütős albumnyitó kettőst éppen maga a Priest produkált korábban a Rapid Fire/Metal Gods duóval (a British Steel eredeti, első szériás kiadásán – és majd később a remaster verzión is – ugyebár ez a két nóta indította a lemezt). A hármas Life In Black sabbathosan vonszolós súlyosságban fogant, a lebegősebb Immortal Sin refrénjében egy kis Alice In Chains is érződik, hogy a további dalokban aztán thrash-közeli vagy éppen Pantera módjára megszaggatott témák jöjjenek szembe, igazán ütős megszólalással megtámogatva.
Scott Travis (őt vajon hogy engedte el a Priest?) gyilkos dobolására és Jay Jay bőgőzésére két addig ismeretlen srác, Russ Parrish és Brian Tilse riffjei és szólói érkeznek roppant hatásosan – a Downing/Tipton szintet ugyan nem hozzák, ez tény, de ezekhez a nagytotálban „Cowboys From Hell meets British Steel” alapállású nótákhoz simán passzol a játékuk. Halford pedig Halford, az egész albumon úgy énekel, ahogy csak ő tud. A power lírai For All Eternity végig libabőr, a Laid To Restet keleties dallamok dobják fel, a záró Reality, A New Beginning pedig nem csak zenei, de szövegi téren is figyelemre méltó. A hangzás a mai napig etalon, Attie Bauw kiváló munkát végzett a hollandiai Wisseloord Stúdióban.
A magam részéről egyedül a borítóval vitatkoznék, azzal viszont erősen – vizuális körítés gyanánt ez az anyag ennél mindenképpen többet érdemelt volna. Az album zenei értékeit ez persze jottányit sem csorbítja, Halford itt bizony nagyon megmutatta, hogy szerinte mitől döglik a légy. A Priest még radikálisabb viszontválaszára egészen 1997-ig kellett várni, akik a Jugulator képében aztán egy szintén igen harapós szörnyeteget szabadítottak a világra, Rob helyén immáron Ripper Owensszel a mikrofonnál. A sors fintora, hogy az 1995-ös, A Small Deadly Space című második korongot követően a Fightot Halford ekkorra már fel is oszlatta, hogy rövidesen még kísérletezősebb (és megosztóbb) zenei próbálkozásokkal álljon elő.
