Szöveg: Schmidt Péter – Fotó: zenekari archívum
Kerek negyedszázada annak, hogy a német progresszív metalos Vanden Plas először járt Magyarországon – akkor az első Summer Rocks fesztiválon játszottak a szép emlékű Petőfi Csarnokban. Azóta viszont egész mostanáig nem jártak felénk, ami még annak tükrében is sajnálatosan hosszú kihagyás, hogy a brigád egyébként alapból viszonylag ritkásan koncertezik. No de minden jó, ha a vége jó, nagy nehezen végre ismét ideértek, és ezúttal az efféle zenekarok és zenék számára ideális Analog színpadán tették tiszteletüket.
Andy Kuntzék produkciója előtt felvezetés gyanánt a szintén németföldi illetőségű Ivanhoe programját nézhettük-hallgathattuk még végig. Az ő pályájuk sok ponton mutat párhuzamot a főzenekaréval: mindkét formáció 1986-ban alakult, mindkettő azóta is folyamatosan aktív, és mindegyikük elég tekintélyes diszkográfiával bír. Ugyanakkor az Ivanhoe soraiban számos tagcsere történt (mára a basszer Giovanni Soulas maradt az egyetlen az alapítók közül), míg a Vanden Plast ilyesmi alig-alig sújtotta. Érdemes tudni még, hogy Brainstorm-énekes Andy B. Franck nagylemezes debütálása is az Ivanhoe-hoz kötődik, a csapat első három korongján ugyanis az ő hangját hallhatjuk. A dallamos, gitáros-billentyűs prog/power brigád aktuális frontembere, Alexander Kock (ex-Powergod, ex-Winters Bane) valamiért erről a turnéról kiesett, így helyére az a Mischa Mang ugrott be kisegítő jelleggel, aki korábban – szintén három lemez erejéig – egy évtizeden keresztül ugyancsak szolgált már az Ivanhoe frontján. A csapat egyébként tipikusan az a fajta formáció, akik ugyan sokat hozzátenni nem nagyon tudtak-tudnak az olyanok által tökélyre vitt dalközpontú prog/power vonalhoz, mint amilyen mondjuk a Threshold, a Pagan’s Mind vagy éppen az este főszereplője, de a lemezeiket ettől még jó érzéssel lehet hallgatni kb. bármikor. Mittudomén, inkább a Lanfear, az Anubis Gate vagy a Dreamscape ligájában játszanak ők, ami alapvetően rendben is van így. Itt és most egyébként nyolc szerzeményt – ebből hármat a legutóbbi, tavalyi anyagról – játszottak el mintegy 45 percben, viszonylag jó megszólalással, és a publikumot is egész szépen maguk mellé állították a végére. A fazonra és habitusra a mi Kiss Zolinkra hajazó, mosolygós és szimpatikus Mischa egyébként tök jól énekelt, és mozgásban is ő vitte a prímet a zenekar frontján. Nem mondom, hogy a prog/power csimborasszója az Ivanhoe – soha nem is volt az -, de a zenéjük, meg ez az uszkve háromnegyed órás szeánsz ettől még kellemesen fogyaszthatónak bizonyult.
A fő attrakció Vanden Plas intrójára ha nem is heringezősen, de egész szépen megtelt az Analog nézőtere, az erősen időutazós koncertet pedig rögtön egy első lemezes dallal indították be a Push képében. A banda felállásában nagyon hosszú idő után tavalyelőtt történt változás, Günter Werno billentyűst a Frontiers kiadó házi zenészgárdája részéről ismerős olasz Alessandro Del Vecchio váltotta. És ahogy a maestro – sokak előzetes félelme ellenére – a már vele készült tavalyi albumra sem nyomta rá erővel a maga bélyegét sem zenei, sem produkciós szempontból, úgy szerencsére élőben sem történt ilyesmi. Teljesen jól simult bele az összképbe az arc, nem tolta túl magát, tényleg „csak” egy volt az öt muzsikus közül, és bár fazonra teljes ellentéte kopasz és langaléta elődjének, a játéka hasonló módon volt elegáns és ízlésesen visszafogott. Vokálfronton meg önmagában is figyelemre méltó módon teljesített.
Ami pedig ezek mellett már az első nóta közben kiviláglott: ez a csapat jóval lazább, vidámabb fickók gyülekezete, mint amit a komoly szövegek, a szofisztikált muzsika vagy a rendre kissé modoros promófotók alapján előzetesen gondolhatnánk róluk. Egyedül a szúrósan tanárbácsis tekintetű basszer, Torsten Reichert nyomta mindvégig rezzenéstelen arccal (hogy a végén az elköszönős meghajláskor azért csak eleresszen egy százfogú vigyort), a többiek jobbára mosolygósan, időnként össze-összeröhögve zenélték-énekelték végig a teljes műsort. A ráadás Postcard To God-dal együtt egyébként tíz nótát játszottak, ami szám szerint ugyan nem túl sok, de a dalok jó részének kifejtősebb jellegéből adódóan így is megvolt a kb. 80 percnyi játékidő. Náluk is három szerzemény (sorrendben a They Call Me God, a Sanctimoniarum és a fő szettet záró My Icarian Flight) hangzott el a legutóbbi anyagról, kettő került elő az 1994-es debütről (a nyitó Push mellett a Soul Survives), néhány más korábbi korongról pedig egy-egy tételt idéztek meg. Habár nálam nagy favorit a 2002-es Beyond Daylight lemez, és arról pont nem volt semmi, de ezzel együtt a setlsitre összességében nem lehetett panasz – hacsak annyi nem, hogy a kissé felesleges dobszóló helyett egy rövidebb nótát a magam részéről szívesebben néztem-hallgattam volna még meg.
A buli hangzása, bár nem volt tökéletes, de azért szódával elment, egy komolyabb malőr adódott csak: a They Call Me God elején valami gebasz akadt a dobszerkóval, ezért a nótát szimpla énekre plusz zongorára redukálva kezdték el, menet közben kapcsolódott csak be a teljes zenekar, a probléma elhárítását követően. Ezt leszámítva különösebb gond aztán már nem akadt, arra pedig újra csak rá kellett jönnöm, hogy Stephan Lill mennyire alulértékelt gitárosa a színtérnek. Ugyan semmi különösebben forradalmit nem művel a hangszerén, de az a fajta stílusosság és elegancia, ahogy játszik (és ami a dalszerzési metódusára is jellemző), mindenképpen figyelemre és elismerésre méltó. A lemezekhez képest így élőben egyébként jobban kidomborodott a banda karcosabb-horzsolóbb arcéle, amit Andreas Lill markáns, karakteres dobolása is erőteljesen támasztott alá.
Egy szó mint száz, a két német prog/power brigád összességében egy egészen kellemes, jó hangulatú estét varázsolt az Analog falai közé – köszönet érte nem csak nekik, de a szervező LOTS teamnek is! Jövőre ugyanitt egy Threshold-koncert esetleg?
