A múlt évi 7/8 fesztivál ½-e fellépett e szép kora májusi estén a Dürer Kistermében, plusz az alter-pop-rockban erős Úrfi. Rájuk nem tudtam maradni (szerencsére a Ghost Toast-os Bence vállalta, hogy ír róluk, ld. lentebb), de a három „előzenekaruk” képtelen hibázni, úgyhogy csak azt mondhatom: ha nem látod, nem hiszed el, milyen bődületesen jó magyar underground bandák vannak.
A debreceni Ghost Toast elektronikával, effektekkel, samplingelt szövegbetétekkel, mindenféle aprósággal díszített, instrumentális progresszív rock/metalja egészen varázslatos élmény. Egyetlen bajom akadt csak a koncertjükkel: szűk ¾ óra nem volt elég ebből a hol zúzós, hol lebegős, hol elborult, hol szellős, de mindig izgalmas muzsikából. Melyhez a kétoldali vetítés is sokat hozzátett hangulatban, de ez pont az a zene, ami behunyt szemmel is magával visz. Minden komorsága, súlyos mondanivalója mellett is van valami alapvető derű és szabadság a Ghost Toastban, ami élőben csak még inkább felszabadító élmény.
Az Angertea meg élőben csak még inkább súlyos. Akkor is döbbenetes, ahogy megszólalnak, ha tudjuk, hogy Mihály Gergely énekes otthoni stúdiója, a Teaplant mára sok más zenekar és előadó törzshelye lett. Gergő embertelenül vaskos riffjei és magából kikelt üvöltése meg borult éneke, Peralta Miguel szövevényes basszusjátéka és Bárkai László dobolása, melyről nem is veszed észre, milyen tekervényes, mert olyan elementáris erővel üt, hogy az életedet félted – szóval, amit ez a három ember együtt összehoz, az valójában nyomasztóan sötét és terhelt kéne, hogy legyen. De valahogy fordítva működik: pont, hogy lezúzza a negatívumokat, és a végén csak ott vigyorogsz, és örülsz, hogy megint ilyen eszement jó koncerten voltál.
De még hátravolt a Mad Robots hasonló hatású műsora. Náluk is progresszív a megközelítés, csak ők a modernebb metal felé hajlanak el inkább (Pantera, Deftones, Tool, ilyesmik), s néha itt is előkerül az elektronika, a táncos ritmusok. Itt is volt hangulatos vetítés, de a zenekar nyugodt erejét képviselő Kertész László doboson túlmenőleg minden zenekari tag frontemberként is funkcionált. Akadt ugyan a dalokban néhány borultabb pillanat, de a koncert egésze inkább volt húzós, groove-os, magával ragadó és csuda szórakoztató. Mári Péter már-már malíciába hajlón szarkasztikus humora is csak emelte a hangulatot, mely olyannyira baráti és vidám volt (az egész este folyamán), hogy az ember szinte elfeledkezett róla, hogy mindhárom csapat nemzetközi színvonalú, a szó jó értelmében profi produkciót nyújtott, frankó hangzás mellett.
Uzseka Norbert
Az Úrfi egy nagyon egyedi szereplője a magyar undergroundnak. A saját zenéjüket panaszkodós popként aposztrofálják, de sokkal több annál. A könnyed dalok mögött is húzódnak sötétebb és mély témák, és a súlyos szövegek is tudnak lebegni a lazább hangszerelésen. Ez is prog, csak nem az ütemmutatók meg a témák variálása teszi azzá, hanem az a szemlélet, ahogy a pophangszereléssel ellátott keserédes költészetet elővezetik.
Szerintem az egész produkció élőben a legerősebb (bár fantasztikus, és hazai szinten mindenképpen az élmezőnybe tartozó klipjei vannak a zenekarnak), mivel nagyon feszes a banda, és a felvételtől gyakran eltérő, élő verziók remekül működnek. Hab a tortán, hogy Száraz Bence énekes beleélése, egyedi orgánuma és konferálásai vonzzák és fent is tartják a figyelmet.
Az olyan energikusabb dalok mint a Sáskák, A mélyén laknak a szörnyek II., a Pavlov, a Hiába vagy a Pszicho a metalosabb közönségnél is képesek betalálni, de a visszafogottabb, ugyanakkor baromi jó dallamvilággal rendelkező Ezerszer ember, Tsatsi, vagy a legújabb daluk, a Tulipános láda is működtek élőben.
Fontos, hogy az Úrfi dalaiban megjelenő személyesség, intimitás és őszinteség a színpadról is átjön, a közönségükben pedig számottevő azok aránya, akik éneklik a szövegeket, ami pedig valószínűleg a legjobb és legkedvesebb visszaigazolás a zenekar részére.
Rózsavölgyi Bence
