A Lords Of Blacket évekig szapulták azzal, hogy ha Ritchie Blackmore nem kéri fel Ronnie Romerót a Rainbow énekesi posztjára, akkor senki sem ismerné őket. Ezzel egyidőben arra lehetett számítani, hogy a gitármágushoz való csatlakozásakor érthető módon kilépett, majd a nagyvilág általi, sajnálatos kifacsarását követően visszatért Ronnie komolyabb elismertséget hoz a spanyol prog/power metalosoknak. Nem így történt. Ezzel együtt leszögezhető, hogy a kvázi ismeretlenségben született kettes és hármas korong minőségét tekintve már eleve nagyobb hallgatóságot érdemelt volna a formáció…

Függetlenül attól, végül ki állt a mikrofonnál (úgy emlékszem, eredetileg Diego Valdez hangjára íródott a sztori), az Alchemy Of Souls első és második része sem sikerült valami acélosra. Nem lehet kijelenteni, hogy gyenge a produkció, inkább a nem sokkal enyhébb erőltetett, stagnáló jelzőkkel illethető.

Előre bocsátom, hatodik nagylemezükkel sem forgatják fel a színteret Tony Hernandóék, nem is a nagyszabású előrelépések mintapéldája a Mechanics Of Predacity, mégis jobban működik, mint kétfelvonásos elődje. Ennek oka gyaníthatóan az önismétlést kerülni igyekvő, visszatekintő megközelítés a dalszerzésben és a hangszerelésben, illetőleg hangszerkezelésben, beleértve Romero énekét is. Simán lehet azt gondolni, hogy voltaképpen ez a hosszú idő után előkerült negyedik album, ami segít feledtetni az utóbbi bukdácsolásokat.

Átgondolt módon köszön vissza az ilyen arányban csak a LOB-re jellemző karcosság, emelkedettség, érzelmesség sajátos elegye, amely jól összemérhető az olyan kiválóságokkal, mint a Primal Fear vagy az Accept. A teljes lemezen akadnak erős mozzanatok, úgymint a remek nyitány For What Is Owed To Us, az acceptes Let It Burn, a retro töltetű, ezen felül furcsa mód Avenged Sevenfold hangulatot idéző Can We Be Heroes Again vagy a speed metal esszencia Born Out Of Time. A monumentális A World That’s Departed pedig bátran odailleszthető a hasonszőrű All I Have Left mellé. Jó a régi-új irány, kérdés, van-e még feljebb.