Habár az énekes/gitáros Kőváry Zoli vezette The Trousers aktivitása egész tekintélyes múltra tekint vissza, valahogy eddig élőben mindig elkerültük egymást. Sőt – mea culpa! –lemezek tekintetében is a radar alatt maradtak nálam valamiért, ami arra legalább jó volt, hogy tényleg szűz füllel nézzem végig most a műsorukat. Amivel gyakorlatilag kb. 10 perc alatt egész szépen meg is győztek, annak ellenére, hogy a kultikus NWOBHM legenda Tygers elé papírforma szerint annyira pedig nem is illettek. Ennek fényében önmagáért beszél, hogy a kissé döcögős beengedés miatt elég lassan beszivárgó metalista publikumot is derekasan meggyőzték, kifejezetten szép tapsokat gyűjtve be egy-egy szám végén. Garázsos, lecsupaszított gitárrockjukban elég sokféle hatás elegyedik amúgy, korai Stones-vonalas ősrocktól kezdve némi punkrockon át egészen a korai AC/DC-ig és KISS-ig – több más egyéb mellett még, pl. Stooges, MC5, Kinks, stb. Az ezredforduló környéki svéd színtér termelt ki hasonló hangvételű csapatokat – ott ez az irány nagyon ment egy időben, nálunk viszont a mai napig hiánycikk az ilyesmi, úgyhogy Zoliék egyfajta űrkitöltő szerepet is játszanak itthon ezzel a muzsikával. Feelinges, lendületes, jó megszólalású programjuk végén az AC/DC High Voltage dalát tolták még el – összességében kellemes meglepetést okoztak, meg fogom hallgatni a lemezeiket is. (Egyedül a dalok közti gitárcserebere perceire kéne kitalálniuk valami aktivitást, ezeknél kicsit leült azért a hangulat.)
A brit keményzenei színtér egyik ígéretesen induló csapataként hamar a 80-as évek elejének egyik fontos formációja lett a Tygers Of Pan Tang, akiknek első három albuma – de főként a kettes sorszámú, 1981-es Spellbound – a mai napig a NWOBHM mozgalom leginkább megbecsült anyagai közé tartozik. Idővel, több pályatárshoz hasonlóan, ők is egy kommerszebb irányra fordultak rá, majd az ezt övező rosszallás és relatív érdektelenség következtében pár év után fel is oszlottak. Jobbik eszét elővéve a főnök/gitáros Robb Weir 1999-ben új felállással tért vissza a harapósabb, fémesebb irányhoz – a banda azóta is aktív, koncerteznek-fesztiváloznak, és időről-időre egész erős albumokkal rukkolnak elő. Ezek legújabbika, a Bloodlines tavaly jelent meg, erről rögtön három dalt is elővettek, amúgy pedig a szoftosabb éra szinte teljes hanyagolása mellett egy viszonylag korrekt keresztmetszetét adták a pályafutásuknak. Az egyetlen igazán lightos darab, a The Cage korongról leporolt Paris By Air érdekes módon így élőben tök jól működött – mondjuk ezen túlmenően is igyekezett a brigád változatos tempójú és hangulatú nótákból összerakni a setlistet. Markáns hard rockos dalok éppen úgy akadtak, mint zakatolósabb, vérbeli NWOBHM témák, hogy a nem kicsit AC/DC-s lüktetésű Do It Good-ról már ne is beszéljek. Mindezt egy vegyes korosztályt képviselő, de tök lendületes és lelazult öt fős csapat vezette elő, felesleges pózolásoktól mentesen is erőteljes előadásmóddal, halál precízen, de mégis görcsmentesen. A hatalmas elánnal kalapáló Craig Ellis dobos és a mindvégig remekül éneklő Iacopo „Jack” Meille teljesítményét külön is ki kell emelnem, de igazából az egész brigád top formában nyomta. Az Analog nézőterét úgy saccra háromnegyedig megtöltő közönség szemmel láthatólag tudta, mire jött, még a közelemben álló Kőváry Zoliék is lelkesen nyomták jó néhány klasszikus nóta refrénjét. A ráadásban elnyomott Hellbound/Love Potion Nr. 9 kettőssel hízott 15 számosra a műsor, aminek a végén nem hinném, hogy bárki is elégedetlenül távozott volna.
Ez a koncert, illetve a korrekt nézőszám is azt bizonyítja, hogy a szervezők megtaláltak egy újabb piaci rést ennek a kultstátuszú underground bandának a meghívásával – nem lenne talán haszontalan tovább ütni a vasat ezen a vonalon. Ehhez egy tipp: aktívan mozog mostanában a szintén NWOBHM veterán Praying Mantis, Raven és Demon is, velük talán szintén érdemes volna megpróbálkozni.
–Schmidt Péter
