Írta: Schmidt Péter

Bevallom őszintén, az este fő attrakciójának zenéjére erős fáziskéséssel, csak pár évvel ezelőtt éreztem rá. Pár próbát tettem ugyan velük korábban is, voltak dolgaik, amik kimondottan tetszettek, mások meg valahogy elmentek mellettem, egyszóval nem akadtak be nálam túlzottan – mindaddig, amíg egy fesztiválon élőben láthattam őket, amikor is a délután közepi idősávban egy olyan koncertet adtak, hogy a fal adta a másikat. Ott esett le végre a tantusz velük kapcsolatban, és ott állt össze bennem a kép, hogy miről is szól ez az egész történet. Most pedig végre saját turnén, főzenekari pozícióban látogattak el hozzánk – örök hála érte a szervezőknek, a helyszínnek, meg annak a kb. kétharmad háznyi embernek, akik szintén kellettek ahhoz, hogy ez az este felejthetetlen élményként ragadjon meg az emlékezetemben.

A repülés szerelmeseinek programja előtt felvezetés gyanánt előbb még a stockholmi Metalite műsorát nézhettük-hallgathattuk meg – amivel olyan nagyon engem nem győztek meg igazság szerint. Az egy dolog, hogy borzasztóan szóltak, meg hogy ezzel a frontcsajos eurometallal nem igazán illettek ide – mindez még hagyján. Ami a nagyobb baj, hogy maga a zene, a dalok sem mutattak fel semmi olyat, amit – sok esetben ennél jobb és karakteresebb tálalásban – ne hallhattunk volna már rengetegszer másoktól. Engem személy szerint az is zavart, hogy a hangzásvilágukban elég domináns billentyűk gépről mentek. Nem ezen kellene spórolni szerintem. Azt mondjuk mindezek ellenére sem hallgathatom el, hogy az új dobos, a tavaly csatlakozott Erik Juntilla meglepően jól ütött, és a fronton álló Erica Ohlsson teljesítménye is rendben volt. Szerencsére nem a túltechnikázott, totál steril vonalat hozza, hanem erős és természetes hangja van, amivel bánni is jól tud. Kevésbé paneles dalokat, markánsabb zenei alapokat érdemelne ez az orgánum.

Az előzenekar kb. 40-45 perces szettje után, némi átszerelést követően a meghirdetett negyed tízes időpontban landolt a deszkákon a The Night Flight Orchestra járata, fedélzetén a gép technikai személyzetével és a két légikisasszonnyal. Az égősorokkal is díszített két (mű)pálmafa meg a hölgyek és urak kiállása, öltözéke okán nekem első blikkre konkrétan bizony az R-Go neve ugrott be hirtelen – tessék ezen most nem nagyon röhögni. 🙂 Maga a produkció aztán hamar zárójelbe tette ezt a futó benyomást, ugyanis minden eredetileg lemezre préselt hangot olyan részletekbe menő műgonddal – közben meg halál lazán és feelingesen – adott vissza a csapat, ami az aprólékosan kitalált outfittel együtt már inkább a Ghost-féle megközelítést juttatta eszembe, már ha bárkivel is példálózni kell egyáltalán. A Dürer alaposan zsúfolt színpada túl sok mozgást nem engedett a zenészeknek, leginkább a frontember Björn Strid vitte a hátán a show-t – szürreális ruházata eleve vonzotta a tekinteteket, és úgy általában is ő bizonyult a legaktívabbnak. Ami még feltűnt, hogy az Arch Enemy és ex-Mercyful Fate basszer Sharlee D’Angelo mennyire megvastagodott – a ruházata ezt most valahogy még jobban kiemelte. Ez a fehér öltönybe bújtatott, amúgy lóhajú-torzonborz társaság a deszkákon egyébként maga a vizuális szürrealitás, a zenével meg a szövegi koncepcióval együtt azonban mégis tök jól működik a dolog.

Nagyjából száz percben merített diszkográfiája fejezeteiből a zenekar (egyedül a Skyline Whispers maradt ki teljesen a szórásból), fókuszban természetesen a különösen jól sikerült Give Us The Moon dalaival. Legnagyobb sajnálatomra erről a címadót pont nem játszották, de a nyitó Stratus, a Paloma vagy a ráadásban megvillantott Way To Spend The Night így is baromi nagyot szóltak. Az alapvetően AOR/west coast irányultságú dallamos rocknóták felett – az élőben karcosabb megszólalás ellenére – bizony a ’70-es évekből leporolt diszkógömb fénye is meg-megcsillant időnként, máskor viszont klasszikus bluesos/hard rockos mozzanatokat is elcsíphettünk, szolid jammelős témázgatásokkal akár. Mindez egyfajta elegáns áramvonalassággal van összefésülve (beleértve ebbe a zenei és a vizuális oldalt egyaránt), miközben a felszínen csillámló örömködős kisugárzás mellett jobban odafigyelve azért amolyan elvágyódós-melankolikus hangulatokat is kihallhatunk a dalokból.

A mindösszesen tizenhét nótát felvonultató műsorban csúcspont jött csúcspont után, tényleg baromi nehéz egyes dalokat kiemelni – szinte az összeset lehetne. Ha mégis nagyon muszáj, akkor a Stratus/California Morning  belépő párosát mindenképpen meg kell említenem, akárcsak a komolyabb hangulatú Transatlantic Blues classic rockos perceit, a White Jeans pattogós témáit, meg persze a záró  West Ruth Ave össznépi vonatozásba torkolló eufóriáját. Ami a durva, hogy a zenekar és a két vokalista légikisasszony látványos fáradás nélkül, mindvégig szinte totál lemezminőségben nyomta – igen, még Speed is, akitől azért korábban (a Soilwork színeiben) éppenséggel hallhattunk ingadozó színvonalú produkciókat is. Nos, itt és most közel hibátlan volt a teljesítménye, minden túlzás nélkül baromi jól énekelt. De egytől-egyig a helyén volt minden mozzanat, az old school billentyűs hangszínek, az extra kongás-csörgős témák nüanszai és a lányok vokáljai is.

A közel tökéletes formát nyújtó zenekar mellett a közönség szintén nagyon jó volt – túl sokan ugyan nem jöttünk össze, de aki eljött, az szemlátomást tényleg képben volt a banda zenéjével, koncepciójával és a nótákkal. Engem várakozásomon felüli hatásfokkal, maximálisan elszórakoztattak a svédek – mikor jönnek legközelebb?