Kiadó: Xtreem Music / Írta: Kánya Ferenc / 7
Ez a kanadai death metal ötös igazi veterán. A műfajnak a bölcsőjénél mondjuk még nem voltak ott, de az óvodás éveknél már igen. 1990-ben, amikor a Sarkasm alakult, a műfaj mai legendái már örök klasszikusokat adtak a világnak. A banda karriertörténete sajnos elég szakaszos. A ’90-es évek elején nem jelent meg lemezük, bár demóztak szorgosan, a hely és az idő viszont nem nekik dolgozott, úgyhogy ’94-ben feloszlottak. Az ezredforduló után több alkalommal is visszatértek rövid időre, de a legutóbbi, ’19-ben történt comeback volt csak sikeres, azóta együtt az ötös, ráadásul a „klasszikus“ felállással – kevés újjáalakult régi banda mondhatja el ezt magáról. A reformáció után végre el is készítette első albumát a Sarkasm. Az As Empires Decay szinte napra pontosan két esztendeje jelent meg. Nem volt rossz anyag, de különösebben nem okozott felfordulást sem a szakmában, sem a sajtóban.
A banda fő dalszerzői viszont úgy tűnik rendíthetetlenül hisznek abban, hogy egyszer eljön a Sarkasm ideje is. Nem tértek le a kezdetek óta járt útról a Carnival of Atrocities nótáival sem, az irány változatlanul egy olyan death-thrash muzsika, amelyben alapvetően a korai Death- meg Morbid Angel-féle death metal és a 80-as évek legvégének Slayer/Dark Angel-vonalas thrash metalja keveredik, de a témaválasztás másképp sötét, mint az említett bandáké.
A nóták tehát ezúttal is visszafogottabb habitusú távoli rokonai a floridai death metalnak. Ami azonnal észrevehetően változtott az Empires albumhoz képest, az a megszólalás. Míg a „bemutatkozó“ lemezen ragaszkodott megszokott soundjához a Sarkasm, ennek az anyagnak a mixeit elküldték Dan Swanö stúdiójába, hogy maszterelje ki belőle a tőle telhető maximumot. Nos, ez sikerült is, sokkal korszerűbb hangzásképet kaptak az új dalok, viszont eléggé egy profilba van állítva mindegyik és a penge sound csak ráerősít, hogy hiába a rengeteg témaváltás, a komplex riffekből rakott kazlak és a jól alkalmazott harmonikus elemek – a nóták szárazak, nincsenek igazi dinamikai kontrasztok és a tempó is közel konstans, így nem sok idő kell hozzá, hogy egysíkúnak tűnjön az anyag.
Nagyjából az első három tételt, az I Am Chaost, a Murmurs from the Voidot és az Echoes of Hyperiont tudtam figyelemmel követni, ezekhez a fent említett hatásokon felül a legutóbbi Possessed vagy Sadus lemezek hangulatát is megemlíteném. A Carnival of Atrocities ebben a formában leginkább egy múlt századi death metal hagyatékból restaurált holmi, aminél a gyári állapot visszaállítása nem volt cél, a felújítás meg nem sikerült túl jól, de viszonylag szépen meg van csinálva. Múzeumba nem fog kerülni, de otthon ki lehet tenni a polcra.
