Szöveg: Schmidt Péter – Fotó: zenekari archívum
Meglehetősen ritka, még ha nem is példa nélküli, hogy egy turné előzenekarai mind létezésük időtartamát, mind albumaik számát tekintve jócskán rá tudjanak tromfolni a fő attrakcióra. Márpedig itt ez a helyzet: a Halo még csak bő öt éve létezik, és eddig két lemezt adott ki, míg a másik két versenyző náluk jóval régebbi résztvevője az északi metal színtérnek. Oké, ugyebár az In Flames-es múlt kapcsán a Halo soraiban is sokat látott arcok zenélnek, de azért ez mégiscsak egy relatíve friss banda, és egy úgy új kezdet a tagok számára – ahogy az interjúkban ezt rendre el is mondják. Ezzel együtt a banda eddigi pályája lényegében konstans diadalmenet: nagyon jól kaptak el és hoztak vissza – felfrissítve – valami régről ismerőset, amire a közönség annak rendje és módja szerint szépen rá is harapott. Jó időzítés, jó lemezek, kompakt és jól fogható dalok – teljesen megérdemelten érték el a főzenekari státuszt.
A 19 órás kezdést szinte másodpercre betartó finn Bloodred Hourglass legutóbb tavalyelőtt adott ki lemezt, ennek megfelelően nem is kifejezetten a How’s The Heart? dalaira hegyezték ki a műsort. Igaz, három tétel azért innen szólt, de a 2021-es – és általam inkább kedvelt – Your Highnessről négy nótát is elővettek, illetve további egyet-egyet az Oceans és a Godsend albumokról. Nagyjából háromnegyed órát játszottak, és engem alapvetően meg is győztek az élő teljesítményükkel – méghozzá a szettjük első felét sújtó pocsék (szinte teljesen gitármentes) hangzás ellenére, ami csak úgy 20-25 perc elteltével kezdett valamelyest helyrerázódni. A sztenderdebb melodeath vonalat groove-osabb tempókkal és staccatós riffekkel ötvöző srácok egész vehemens módon lakták be a színpadot, érdekes módon egyedül pont a frontember Jarkko volt kicsit visszafogottabb: amikor épp nem kellett énekelnie/acsarognia, akkor jobbára csak úgy elsétafikált a színpadon. A három 2023-as dalt egyébként egészen az elején letudták, a program második felében ástak aztán vissza korábbra. Lemezen, ha kiemelt favoritként nem is tartom őket számon, de alapvetően kedvelem a dolgaikat – legközelebb főzenekari státuszban, kis klubban nézném meg legszívesebben őket.
A Peter Tägtgren vezette svéd Pain albumaival többször is próbát tettem az évtizedek során, de valahogy ez a gépies-monoton indusztriális vonal sosem tudott közel kerülni hozzám. (Nem csak tőlük, másoktól sem jön be ez az irány. Ez van…) Ennek fényében sok okosat nem tudok írni a produkciójukról, és mivel az első találkozásom volt ez velük élőben, így viszonyítani sem tudok korábbi koncertélményekhez. Annyi biztos, hogy mind hangzásban, mind látványban vérprofin kivitelezett egy órát láthattunk tőlük – konkrétan komolyabban összerakott, nagyobb volumenű vizuális körítéssel álltak ki, mint a főzenekar. Hatásosan megtervezett fények villogtak-forogtak, látványos vetítés ment mindvégig, a zenekar pedig tényleg mindent beleadott, amit lehetett. Ilyen téren tehát nem lehetett belekötni a dologba – nekem maga a zene, a dalok csúsztak át unalmasba és monotonba egy idő után, de hát ez meg ízlés dolga. Sokaknál arattak amúgy komoly tetszést, szép tapsot kaptak a végén, és tény, hogy ezért becsülettel meg is dolgoztak. Az már egy másik dolog, hogy engem személy szerint továbbra sem tudtak maguk mellé állítani. De nincs ezzel semmi baj, jól megy a szekerük nélkülem is – én meg maradok a Hypocrisy death metalja mellett, ha épp Petert akarom hallgatni.
A The Halo Effect szintén a kiírtak szerint, pontosan kezdett 21:25-kor – a brigád a This Curse Of Silence hangjaira masírozott fel a deszkákra, hogy aztán az új album címadójával csapjanak ténylegesen is a húrok közé. Náluk a vizualitás lényegében kimerült az amúgy gyönyörű új lemezborító háttérbe történő kivetítésében, meg rengeteg zöld fény használatában – a magam részéről többre nem is vágytam, a nótáik így is bőven önmagukért beszéltek. A hangzás náluk is nagyjából rendben volt, kicsit az elején még kásásabb volt a hangzás, de aztán három-négy dal elteltével egész jól kisimult a dolog. Amint azt tudni lehetett, a turné koncertjeire Jesper helyett most is Patrik Jensen (The Haunted, Witchery) ugrik be – régi kooperáció már ez, nem is volt gond a kivitelezéssel. Ha az ember nem tudja, fel sem tűnik, hogy kisegítő muzsikus áll az egyik gitárosi poszton, annyira magától értetődő Patrik jelenléte a többiek mellett. Ezzel együtt remélem, Jeppe összekapja magát előbb-utóbb annyira, hogy visszatérhessen a banda koncertező felállásába is. Mikael Stanne, a vigyorogva hörgés nagymestere a szokott lendületességével vitte a hátán a bulit, és az időnkénti tiszta énektémákat is korrekt módon prezentálta. Az alapító gitáros, Niclas Engelin volt még szemmel láthatóan vidám formában, ami már csak azért is nagy dolog, mert valami nyavalya miatt az előző napi bécsi koncerten ő csak pár nótában tudott játszani, ott a buli java része bizony nélküle ment le. Itt már semmi szemmel látható problémája nem volt szerencsére.
A nem túl hosszú – 14 számos, kb. 75 perces – programban érdekes módon hangsúlyosabban kaptak helyet az első album dalai, mint az újé: a debütről kilenc nóta hangzott el, míg a folytatásról öt. Talán ha már hosszabb ideje lesz a köztudatban a March, akkor változtatnak ezen – tény, hogy még igencsak friss a kiadvány. Némi meglepődésemre mindössze 47 perc után olybá tűnt, mintha a csapat el is akarna köszönni, de végül ez vaklármának bizonyult, nyomták tovább még egy darabig. Az estét némi visszataps után végül az anno elsőként közzétett Shadowminds dallal zárták, hogy aztán a már gépről bejátszott Coda hangjai közben búcsúzzanak el a közönségtől.
Ennyi volt tehát a három északi brigád közös budapesti látogatása: ha mindig minden tekintetben nem is volt tökéletes az összes tényező, azért rossz szájízzel szerintem senki nem távozott a végén. Főleg, hogy örömteli fejleményként a Barba kisebbik sátrából végül átkerülhetett a rendezvény a nagyobbikba – kényelmetlenül heringes telt ház helyett így abszolút élhető körülmények közepette nézhettük meg a fellépők produkcióit. Nem is beszélve azok szerencséjéről, akik így még akár közvetlenül a koncert előtt is tudtak jegyet vásárolni… Minden jó, ha a vége jó.
Digitális különszámainkat megtalálod a honlapon és a Laptapíron!
