(írta: Schmidt Péter – fotó: Rodrigo Simas)

Azt hiszem, egyezményesen jelenthetjük ki, hogy a Derrick-féle Sepultura két utolsó rendes sorlemezével ért zenei kreativitásának csúcsára. Ennek fényében roppant sajnálatos, hogy épp most döntöttek a roló lehúzása mellett – gyanítom, ebben komoly (és emberileg abszolút érthető) szerepe lehet a gitáros Andreas Kissert két évvel ezelőtt ért személyes tragédiának. Akárhogy is legyen, a búcsúturné elindult, Európában jelesül a hardcore/metalcore-vonalas philadelphiai Jesus Piece, a floridai death metal veterán Obituary, és az utóbbi pár évben komoly babérokat arató ukrán Jinjer vendégeskedésével. Hozzánk az óvilági kanyar kb. kétharmadánál, úgy bő két és fél hét után érkezett meg a csomag, és azt rögtön az elején megírhatom, hogy a roppant sűrű menetrend ellenére fáradtság jeleit egyik általam látott zenekarnál sem tapasztalhattunk.

Az estét indító amerikai brigádból sajnos semmit nem láttam, szinte koppra az Obituary kezdésére értem be a már ekkor is közel hering-effektusos Barbába. A klasszikusrock-intrót (Pat Travers) követően aztán olyan erővel röffent meg a Tardy fivérek pőre, zsigeri, gorombán dohogó death metalja, hogy egyből a fal adta a másikat. Nem tudom, mi náluk a titok nyitja (esélyesen több összetevős a dolog), de ahányszor csak látom őket, mindig koponyaszaggató módon dörrennek meg, ami nem csak a brutális hangerőben, de a végtelenül nyers, ám a részleteket mégsem maga alá temető hangzásképben is megnyilvánul. Komolyan, ahogy ezt az izzó lávafolyamként hömpölygő, iszonyat vastag gitársoundot Donald Tardy fineszes cinjátékának csilingelése megkoronázza, azt tanítani kellene. A zenéjéhez illő módon sallangmentes kiállású Obi-brigád fő arca amúgy továbbra is a 30 évvel ezelőtti önmagát szinte tökéletesen konzerváló John Tardy, aki arcába lógó hajfüggönye mögül, hol fel-alá sétálva, hol körbe-körbe keringve durvult bele a mikrofonba. A banda zeneiségének fő sarokpontja számomra egyébként – Donald nem kicsit Bill Ward módjára húzós dobolása mellett – ősidők óta a mindenkori szólógitáros játéka. Elődei után Kenny Andrewsszal is belenyúlt a jóba a brigád, feelinges és dallamos szólói szépen tették fel a koronát a Celtic Frost-ízűen pumpálós, ráspolyos riffelésre. A legutóbbi lemez dalai mellett az első két korongról is becsülettel játszottak, de megidézésre került a World Demise/Back From The Dead éra is. A legnagyobb ováció nyilván az ősklasszikusokat – Chopped In Half, Turned Inside Out, Slowly We Rot – kísérte, de igazság szerint én nagytotálban a későbbi eresztést sem érzem gyengébbnek tőlük, maximum az újdonság varázsát nem tudják nyújtani már ezzel a konzekvensen kötött hangzásvilággal. Kimondottan erős szűk háromnegyed órát játszottak, ennek a dupláját is bármikor megnézném tőlük.

Tardyék keményvonalas death metal őspusztulata után a Jinjer már egy jóval agyasabb és bekategorizálhatatlanabb produkcióval állt elő. Az ukrán négyesfogat nem az a tipikus frontcsajos banda, Tatiana sem kiállásra, sem habitusra, sem pedig hangilag nem egy átlagos teremtés, és az alaposan megtördelt, váltásokkal teli zene sem feltétlenül könnyű hallgatnivaló, főleg elsőre. Jómagam párszor láttam már őket élőben, érezhető a fejlődésük a színpadi munka és jelenlét tekintetében, még úgy is, ha a fókuszban mindvégig egyértelműen Tatiana állt és áll (és állni is fog). A célközönségük ezzel együtt nem én vagyok, otthon nem is hallgatom őket – de ezen fellépésük ettől még bizonyíték arra, hogy van ráció abban, amit és ahogy csinálnak. Sőt, egy mindezekre megfelelően rezonáló tábort is maguk mögött tudhatnak, ami látható módon évről-évre egyre inkább gyarapszik. Mondom, nem nekem zenélnek (éppen ezért dalcímeket se várj most tőlem), de a jelenlegi státuszuk eléréséhez befektetett rengeteg melót, tudatos építkezést és beleölt energiát ettől még mindenképpen respektálom. Kíváncsi leszek, a következő pár évben meddig tudják még tovább futtatni ezt a mostanság igencsak jól futó sikerszériát.

A Sepultura Derrick-korszaka anno nekem meglehetősen döcögősen indult, az Against és a Nation albumokról ma is azt gondolom, hogy a feleslegek lenyesésével a kettőből lehetett volna egy igazán ütős anyagot készíteni. A Roorback volt nálam a fordulópont, az innentől született lemezekkel már jóval könnyebben megbarátkoztam, a Machine Messiah és a Quadra pedig konkrétan a fő Sepu-kedvencek közé lavírozták magukat – igen, beleértve ebbe a Max-éra albumait is. Nem is beszélve arról, hogy Eloy Casagrande személyében a vége felé már egy olyan ütőst vonultattak fel, akit az egész extrém zenei színtér legjobbjai között emlegethetünk. Sajnos erre a turnéra ő már nem tartott a zenekarral, azonban a helyére beült Grayson Nekrutman játékára sem lehetett panasz, a többieknél egy generációval fiatalabb mivolta ellenére – 22 éves, ha jól tudom – elképesztően technikás dobolással brillírozott. Tény, hogy Casagrande még erőteljesebben, energikusabban küldte a cájgot, de ezzel együtt nagyon-nagyon rendben volt mindaz, amit ez a kefefrizurás kölyök a felszerelés mögött összekalapált.

A Chaos AD/Roots-időszak legsikeresebb nótáival keretezett műsor (Refuse/Resist, Territory és Slave New World az elején, Ratamahatta és Roots Bloody Roots a ráadásban) a Troops Of Doom és az Escape To The Void nótákkal nyúlt vissza legrégebbre, menet közben érintve a Beneath The Remains/Arise thrashes korszakát és a Derrick-idők agyasabb lemezeit is. Feleslegesnek egy dolgot éreztem csak, méghozzá a ráadásblokkot felvezető dobszólót – korábban a Kaiowas vendégekkel megerősített ritmuskavalkádja már megadta, amit lehetett, én ennyivel beértem volna, teszem azt egy Mass Hypnosis vagy egy Beneath The Remains javára Grayson kalapálása helyett. Egyébként a setlist szerintem viszonylag korrekt és reális keresztmetszetet adott a nagy egészről, a Motörheadtől átgyúrt Orgasmatronnak pedig külön is örültem. Andreas gitárosi kvalitásait (és a keverős jó fülét) dicséri, hogy a Max-éra két gitárra íródott nótái hiányérzetet nem hagyva tudtak egy hangszerrel megdörrenni; az pedig újból nagyon kibukott, hogy Kisser játékára mekkora hatással volt a Voivod hangzásvilága is.

A Sepultura véglegesnek és visszavonhatatlannak kikiáltott nyugdíjba vonulása ügyében azért vannak gyanús momentumok, melyek alapján egy néhány év múlva levezényelt Cavalera-reunion szerintem nem teljesen irreális forgatókönyv. Ha ebből valaha lesz valami, akkor a magam részéről egy Helloween-receptes, Derricket és a vele fémjelzett korszakot is integráló megoldást tudnék leginkább üdvözölni. No de ennyire ne szaladjunk előre – egyelőre álljunk meg ott, hogy a zenekar aktuális felállása a banda négy évtizedét ünnepelve búcsúzott el Budapesten, egy telt házas, bivalyul megszólaló, alapos és méltó módon sikerült koncerttel. A többire meg majd visszatérünk a maga idejében, ha és amennyiben.