Szöveg: Schmidt Péter
A nagy helyzet az, hogy számomra ez a nap volt életem első rockmaratonos élménye – ilyen-olyan okokból kifolyólag ugyanis ez a rendezvény eddig nálam évről-évre kimaradt. Mindössze egyszer jártam csak a Szalki-szigeten, még a Covid-éra alatt a kizárólag hazai bandákkal szervezett Metal Factoryn, de hát az ugye egy merőben más szituáció volt. Így aztán korábbi évek tapasztalataival összevetni nem tudom ezt a mostanit, mindenesetre így első blikkre a helyszínnel, a körülményekkel, meg úgy egyáltalán a lebonyolítással és az élhetőséggel nekem nem voltak problémáim. Külön öröm volt, hogy a szombati nap összes általam látott fellépője korrekt, becsületes hangzást kapott – márpedig ez erősen lényegi kérdés. Esetlegesen árnyalhatta volna a képet, ha mögöttem van néhány korábbi maratonos tapasztalat, netán ha több napot maradok kempingezéssel, miegymás – ezúttal ez másképpen alakult, de az ideiek alapján azt gondolom, később lehet, sőt lesz még precedens hosszasabb tartózkodásra is.
Gondosan ügyelve az időben történő érkezésre, délután kettőkor rögtön egy remek hangulatú, és egyéb szempontokból is kiváló Brainstorm koncerttel kezdődött számomra a nap – soha rosszabb felütést. Andyék élőben rendre gyilkos formát hoznak, és ez most sem volt másként, csak azt bántam, hogy mindössze 50 perc jutott nekik – én simán néztem-hallgattam volna őket akár másfél órában is. De hát egy fesztiválon nyilván mások az időbeli kondíciók. A setlistbe ilyenformán nagyjából tíz dal fért most bele, mint például régebbről a Highs Without Lows, a Worlds Are Comin’ Through, a Shiva’s Tears meg az All Those Words, illetve az újabb anyagokról a Ravenous Minds, a Garuda vagy a Shepherd Girl. Túl sokan ugyan még nem voltunk ilyen korai órán, de azért a végére csak összeszaladtunk nagyobb számban, a banda pedig a tűző nap ellenére alapból lelazultan, vidáman tolta végig a műsort. Felvezetésnek tökéletes volt a Brainstorm kissé rövidre szabott szettje, remélem, headlinerként is szerencséltetnek bennünket hamarosan.
A Robb Flynn német hasonmásává transzmutálódott Torsten Ihlenfeld és csapata után a „kisebbik nagyszínpadhoz” átbattyogva a Kalapács zenekar szettje volt a következő programpont. Józsiékat most láttam először a háromgitáros felállással, ami kardinális változást amúgy nem hozott a megszólalásukban, de azért egy cseppet mégiscsak töményedett így a sound. Tetszett, hogy nem különösebben feszültek rá a pokolgépes nosztalgiázásra (a tízből három dal származott ebből az érából) – úgy egyébként meg derűsen, felszabadultan játszott a brigád, hasonlóan Andy B. Franckékhez. Józsi kifejezetten jó formában volt most, kiállásra is fitt, kisimult benyomást keltett, és a hangjával sem volt probléma. Nemrégiben láttam-hallottam őt egy vidéki koncerten is a Totális Metal produkcióval, ami nyilván egy nagyobb szabású történet, de ennek ellenére nekem itt és most (hehe) meggyőzőbb volt a teljesítménye. Egy őszi-téli Kalapács-turnén megnézném a zenekart egy egész estés szettel is.
A ráspolyos germán metal vonal egyik veterán zászlóvivője a Grave Digger, akiket jó másfél évtized után láthattam végre újra élőben. Ugyan azóta sok víz lefolyt a Rajnán, és sem ők, sem én nem lettünk fiatalabbak, de a színpadon elgyalult műsoruk épp olyan intenzív és lendületes volt, mint annak idején. A szikár kiállású, farmermellényes-felvarrós frontember és főnök, Chris Boltendahl mögött ugyan történt komoly személyi változás a nem is olyan távoli múltban, de a banda gőzmozdonyszerűen dohogó gépezetét ez cseppet sem akasztotta meg, sőt. Egyrészt Bone Collector címmel hosszú idő óta a legjobb albumukat hozták ki nemrégiben, másrészt pedig élőben egy gitárral is úgy szólaltak meg, ahogy sokan mások kettővel sem. Tobias Kersting 2023-as leigazolása főnyereménynek bizonyult, lemezen és színpadon egyaránt nagyon pengén tolja a pali, és nem mellesleg fazonálisan is remekül passzol a képbe. A tíztételes programban két új nóta szerepelt az idei albumról, a többi dal meg – amennyire ez lehetséges volt – a banda bő négy évtizedes pályáját próbálta meg korrektül lefedni. Az ősklasszikus Heavy Metal Breakdownnal búcsúzó Grave Digger már egész szép számú publikumtól kapott vaskos tapsorkánt, abszolút megérdemelten.
Ha jól emlékszem, ekkor történt meg a nagyjából mindenkit fájdalmasan érintő bejelentés King Diamond fellépésének elmaradásáról. Sajnos ez egy olyan szituáció volt, amiért senkit nem terhel felelősség – a betegség bizony jön és lecsap, ilyenkor pedig nincs mit tenni, a koncertet le kell mondani, még ha minden fél számára kínos és érzékeny is a dolog. Egyébként nagyon erősen last minute döntés lehetett ez, tekintettel arra, hogy ekkorra már a Maestro emeletes színpadképét is felépítették a technikusok. Többen emlegették párhuzamként az elhíresült megadethes-avokádós esetet, holott ez a mostani történés minden elemében merőben más volt, mint az akkori kellemetlen szituáció. Ezúttal tényleg nem volt, nem lehetett B verzió, vagy opcionálisan jobb forgatókönyv ahhoz képest, ami történt – remélhetőleg valamilyen formában lesz majd pótlás valahol-valamikor. Jobbulást a Királynak!
Ezek után a Tankcsapda műsorának nagyjából a felét tudtam csak megnézni, pedig az ezen az estén prezentált két gitáros programjukat Bodor Mátéval és Vörös Attilával szívesen lestem volna meg teljes egészében. Feszesen, súlyosan, nagyon összeszedetten szólt így a zenekar, szerintem érdemes lenne elgondolkodniuk egy duplagitáros verziójú folytatáson a hosszabb távú jövő tekintetében. Anno a Motörheadnek nagyon jól bejött ez, olyannyira, hogy az az éra három kiemelkedő korongot – 1916, Bastards és Sacrifice – is termett Lemmyéknek. Talán itt is történhetne egy efféle megtáltosodás.
Lukácsék meglepően erőteljes programját a portlandi Unto Others miatt hagytam ott, és bár a döntés nehezemre esett, végül mégis helyesnek bizonyult. A darkos-gótos-wave-es hatásokat tradicionálisabb hard rock és metal elemekkel vegyítő kvartett ugyanis egy olyan izzóan lüktető, lendületes koncertet adott, hogy a végén csak néztem ki a fejemből, hogy mi is volt ez. A 17 tételes programban erős hangsúllyal képviseltették magukat a 2024-es év egyik legjobb albuma, a Never, Neverland dalai – innen nyolc nóta hangzott el, köztük a limitált kiadás Ramones feldolgozása, a Pet Sematary. Az általam kevéssé kedvelt Strenghtről szerencsére az izmosabb darabokat (Heroin, Destiny, When Will God’s Work Be Done) vették elő, míg a Mana négy számmal képviseltette magát (a Give Me To The Night és a Nightfall mekkorák voltak már!), de a két Don’t Waste… EP-ről is elővettek egy-egy dalt. A koncert közben jót derültem azon, hogy míg a zene és a szövegek alapvető kisugárzása meglehetősen borús és nihilista, addig a színpadon a zenészek mégis bemutatták az összes létező hajmetalos figurát és pózt, a 80-as évek legszebb hagyományainak megfelelően. No persze ők maguk is eleve annak az érának a gyermekei, ami a zenéjükön is hallatszik, szóval ezen nincs mit csodálkozni. A nap legjobb koncertjét prezentálta az Unto Others, nagyon megnéznék tőlük egy headliner programos klubbulit valamikor hamarosan.
A King Diamond-szeánsz elmaradása miatt a délután derekáról headliner státuszba katapultált Rhapsody Of Fire produkciójától előzetesen nem tudtam, mire számítsak, de az olaszok végül kellemes meglepetéssel szolgáltak. Zenei koncepciójukból adódóan számítani lehetett rá, hogy a monumentális kórusok és a szimfonikus részek gépről mennek majd – ami így is történt -, azonban amit és ahogy ezeken túl élőben elővezetett a négy muzsikus és a frontember Giacomo Voli, azt csakis virtuális kalapemeléssel tudtam lereagálni. Régebbről ugyan több negatív Rhapsody (Of Fire) koncertélmény emléke is kísért, élőben finoman szólva anno nem volt éppenséggel topon a brigád (illetve annak inkarnációi), azonban ez az Alex Staropoli-féle aktuális felállás most abszolút meggyőzően játszott. Megjegyzem, pár nappal később Vizovicében, a zlini filharmonikusok kíséretével is komolyat gurítottak. Roberto De Micheli gitáros – aki a 90-es évek eleji Thundercross érában már játszott együtt Staropolival – például bitang nagyokat pengetett, de a Peavy Wagner kiköpött hasonmásaként festő Alessandro Sala bőgőzése is messze túlmutatott a szimpla alapozáson. Giacomo vokalizálásáról és hajlításairól pedig egy régesrégi kedvenc, szegény néhai André Matos ugrott be – aki ismeri a korai Angra albumokat, az tudja, hogy ez mekkora szó. Headlinerként is abszolút korrektül megállta a helyét a Rhapsody Of Fire, a klasszikus Turilli-korszakot is korrektül megidéző setlist pedig szerintem mindenkit kielégíthetett, aki komolyabban is beleásódott ennek a szövevényes történetű zenekarnak a munkásságába. King Diamond távolmaradását nyilván nem feledtette a taljánok performansza, de objektíven nézve teljesen rendben volt az előadásuk.
Nálam ennyi volt hát az idei Rockmaraton – ha jövőre is az ideihez hasonlóan erős és változatos line-upot álmodnak meg a szervezők, és az egyéb kondíciók is hozzák legalább ugyanezt a szintet, akkor esélyesen több napra is kilátogatok majd.
–
