(szöveg: Schmidt Péter)

Napra pontosan egy évvel a 40 éves jubileumi koncert után ugyanott, ugyanazon három zenekar részvételével került sor a Pokolgép szokásos budapesti évzáró nagykoncertjére. A csillagok ismételt együttállása ellenére azonban – a főzenekar szempontjából legalábbis – egy nagyon fontos ponton bizony másról szólt ez az este, mint legutóbb. De erről majd később.

A jeles esemény felvezetéseként elsőnek a pár éve reaktiválódott szolnoki Lady Macbeth lépett a deszkákra. A kilencvenes évek elején illetve derekán két albummal – egy igencsak hangulatos, cseppet misztikus atmoszférájú debüttel és egy némileg földközelibb hangvételű folytatással – kirukkolt brigád ugyanabban leosztásban lépett fel most is, mint tavaly. Magyarán a komplett bemutatkozó lemezes felálláshoz csatlakozott a banda első énekese, Cica is, valamint harmadik gitárosként a csapathoz a későbbi érában érkezett Cserfalvi Töfi – szerintem nem csak nekem ugrik be minderről a reunionos Helloween neve.

Habár az ilyenformán héttagúvá bővült zenekar egy ideje már új zenéken is dolgozik, ezekből ízelítőt sajnos most nem kaptunk, cserébe elhangzott viszont a korai, misztikusabb-tekervényesebb dalaik színe-java – pl. Skócia lánya, Trója, A hetedik jel, Lady Macbeth -, illetve a Nagy mutatvány az 1996-os második nagylemezről. (Erről jut eszembe, az ezen énekelt Bozsik Patrikkal vajon mi lehet mostanában?)

A hangzás már a szolnokiaknál is teljesen rendben volt, mint ahogy az este során mindvégig – úgy fest, a nagyobbik Barba-sátor mostanra tényleg kigyógyult a jócskán elhúzódott akut hangzásproblémákból. Habár a zenekar színpadi jelenléte – túl a két énekes/három gitáros felállás eredendő egzotikumán – nem különösebben markáns, a mai füllel is izgalmas, baromi hangulatos régi dalokkal nálam mégis szépen működött a műsor, pusztán a zene ereje elvitte a hátán a produkciót.

A távlatokat tekintve, ha valóban komolyan gondolják a folytatást és a koncertezést, azért egy egységesebb kiállás kialakítása mindenképpen üdvözlendő lenne – kapcsolva persze mindezt a régi anyagaikhoz méltó új szerzeményekkel, és egy azokat csokorba gyűjtő harmadik nagylemezzel. Ezzel a jelenlegi felállással olyan extra potenciál van a bandában, a két énekes révén olyan plusz lehetőségekkel, ami mindenképpen szép reményekre jogosít fel a Lady Macbeth jövőjét illetően – kíváncsian várom a fejleményeket.

Az átszerelést követően a deszkákra lépő kisvárdai Radar a tavalyi találkozás óta Soha nem elég címmel kihozta hatodik nagylemezét is – értelemszerűen innen is elővettek pár dalt a múltkori repertoárhoz képest. Élőben náluk nagyon látszik a két évtizedes folyamatos koncertezésből adódó színpadi rutin, újra csak magabiztosan lakták be a Barba nagyszínpadát, hamar maguk mellé állítva a szépen gyülekező közönség nagy részét. Hosszú távon nekem személy szerint kicsit összefolyt azért a produkciójuk, de ettől még tény, hogy színpadon megdörrentve jócskán van kakaó az általuk játszott rock ’n’ rollos fűszerezésű heavy metalban. A nótáik nekem ebben a formában őszintén szólva jobban be is jöttek, mint lemezen belehallgatva. A fő attrakció előtti bemelegítés gyanánt becsülettel megtették, amit lehetett, nem csodálkoznék, ha Kukóék 2025-ös évzáró koncertje kapcsán újból összefutnánk majd.

Míg a 2023 végi évzáró Pokolgép-szeánsz a jubileum jegyében telt (akkor még nem tudtuk, hogy Tóth Attilát utoljára láthatjuk a zenekar frontján), addig egy évvel később az új énekes, Bánhegyesi Richárd budapesti debütálása adta az esemény extra sava-borsát. Év közben országszerte már bemutatkozott vele a csapat (én augusztus végén Alsőörsön láttam őket ebben a leosztásban), a fővárosban viszont ez volt Ricsi debütálása. Hasonlóan a Radarhoz, itt is van új nagylemez – december elején jött ki a hosszú idő óta legerősebb Pokolgép-album (szerintem a 2002-es Te sem vagy más óta ez a legjobban sikerült anyaga Gáboréknak), immáron Ricsivel az énekesi poszton, aki nem csak a stúdióban, de élőben is igen jól teljesített. Alsóörsön még éreztem rajta némi extra befeszülést, de a sok őszi koncert meghozta nála azt a rutint, hogy most már kellő magabiztossággal legyen képes levezényelni egy ilyen, a zenekar életében évről-évre kiemelten kezelt bulit is. Gyakorlatilag úgy vitte végig ezt a két órát, mintha már ezer éve itt lenne – mindeközben viszont az az ifjonti-friss lelkesedés is áradt belőle, ami egyfelől az újdonság még mindig ható varázsa, másfelől pedig a tinédzserkori álom beteljesülése számlájára írható.

És hogy a lényegről beszéljünk, hát igen, baromi jól is énekelt: a kalapácsos dalokat megdöbbentően kalapácsosan, klasszul a három Rudán-érás nótát, és lemezminőségben a már vele készült friss szerzeményeket. Ricsi hangjának tónusai valóban nem kevés hasonlóságot mutatnak Kalapács Józsival, ugyanakkor nála megvan egy olyan tisztább, hajlékonyabb él is, ami megadja a szükséges egyéni ízt az orgánumának. Nálam lemezen és élőben egyaránt teljesen okés Ricsivel a Pokolgép, a folytatás sikere rajta biztosan nem fog múlni.

A huszonkét dalos, nagyjából kétórás műsorban öt nóta kapott helyet az új albumról, ami az arányokat tekintve szerintem teljesen rendben is van. (Oké, az ötből egy az az Ég veled volt, ami először Kukó szólólemezén kapott helyet – ezt itt is ő énekelte, Ricsi csak a vokáloknál segített be, ahol kellett.) Azzal viszont már volt problémám, hogy a fennmaradó tizenhét dal mindegyikét kivétel nélkül(!!) hallhattuk a tavalyi évzáró koncerten is – ilyen életmű, ennyi lemez fényében azért lehetne ennél bátrabban meríteni a repertoárból. És nem csak a teljesen hanyagolt Metalbombáról vagy a mindössze három dallal megidézett, mindazonáltal a legtöbb Pokolgép-lemezt termő Rudán-korszakról beszélek, de az első négy anyagról is jócskán lehetne még szemezgetni. Pár személyes favorit, a teljesség igénye nélkül: A tűz, Démon, Tisztítótűz, Éjszakai bevetés, Ne bántsd a fiút… Értem én, hogy vannak bizonyos közönségkedvenc kötelezők, de ezek okos rotációja mellett azért beférhetne több ritkábban játszott darab, sőt időnként egy-egy igazi csemege is. (Érdemes megnézni, hogy pl. a Saxon hogyan csinálja ezt nagyon korrekt és közönségbarát módon.) Ahogy több körülöttem állótól hallottam, mindezek nem csak nekem fordultak meg a fejemben – a felvetetteken talán érdemes volna elgondolkodni.

Ha az iméntieken túllendülünk, akkor viszont kijelenhetjük, hogy egy mind megszólalásában, mind látványvilágában a Pokolgép névhez méltó koncertet hallhattunk és láthattunk. A Ricsi mögött már régóta együtt muzsikáló zenészgárda kifejezetten jókedvűen és lendületesen, feszesen játszott, nekem csak a közönségénekeltetős-hejjegtetős részekből volt némi túladagolásom. Illetve a vége felé eltolt két balladát (Hol van a szó, Itt és most) lett volna célszerű nem közvetlenül egymás után eljátszani, ez valamelyest leültette ugyanis az addigi lendületet. Ennél nagyobb baj mondjuk sose történjen. Ami a lényeg, és ennél sokkal fontosabb: nézetem szerint Ricsi személyében nagyon jó ember került a Pokolgép frontjára, a vele készült új album is biztató – csak remélni tudom, hogy ennek folytatása az utóbbi időkben megszokottakhoz képest hamarabb születik majd meg.

–

(A Kukovecz Gáborral készült interjú a 2024. decemberi digitális lapszámunkban olvasható.)