Szöveg: Schmidt Péter
A – szerintem mindkét fél részéről rosszul kezelt – 2016-os dunaújvárosi balhé lehetett volna hosszú idő után az első teljes értékű magyarországi headliner Megadeth buli, már ha a dolgok nem úgy történnek akkor, ahogy. A Five Finger Death Punch vendégeként ugyan jártak itt Mustaine-ék 2020-ban, azonban az az este mégsem róluk szólt, értelemszerűen. Közel másfél évtized után viszont most végre újra teljesen övék lehetett a főszerep, és szerencsére ezúttal minden klappolt is – legalábbis ami a zenekar és konkrétan Dave Mustaine formáját-hangulatát-teljesítményét meg a közönség reakcióját, lelkesedését illeti. Sajnos a megnyitott hátsó fertályú Barba Negra infrastruktúrája csak nehézkesen boldogult az amúgy örvendetes létszámú publikum kiszolgálásával, míg az örök vitatéma hangzás hol így, hol úgy alakult menet közben. Örvendetes fejlemény viszont a színpad két oldalára beapplikált kivetítők hadrendbe állítása – ennek nagyon örültem, és ahogy elnéztem, sokan voltak ezzel még így. Ez utóbbiért kijár a piros pont.
A bemelegítő szerepet – felteszem, ezer örömmel – bevállaló Archaic hazai részről a lehető legjobb választás volt az előzenekari szerepre. Stilárisan abszolút illettek ide helyenként jócskán slayeres thrash muzsikájukkal, a színpadot megszeppenés nélkül lakták be, és játékukban, élő teljesítményükben sem lehetett kivetnivalót találni. Négyes felállásban ez volt a harmadik alkalom, hogy láttam őket, és nálam most működött legjobban a produkciójuk. Érdekes módon ők jobban szóltak, mint később a Megadeth a koncertjük szarabb hangzású részeinél, és jó volt látni-hallani, hogy a közönség egész komoly része volt tisztában az utóbbi két albumról játszott Archaic dalokkal. Nemzetközi szinten is bizonyított már a csapat, és simán vannak is olyan jók, mint teszem azt egy Hatesphere vagy egy Legion Of The Damned. Remélem, legalább az ő ismertségi szintjükre el is jutnak néhány éven belül, abszolút megérdemelnék. Petiéken ez jó eséllyel nem fog múlni.
Habár a Megadeth egészen harapósra sikeredett legutóbbi lemeze tavaly jött ki, az aktuális turnéprogramot mégsem erre húzták fel, inkább afféle karrierösszegzésnek tekinthetjük a látottakat-hallottakat. A setlist mindössze két friss dalt tartalmazott, egyébként pedig szinte teljes egészében az ezredforduló előtti érára koncentrált a zenekar, ami részben talán már a kanyarban lévő fesztiválszezon miatt alakult így. Akárhogy is legyen, a későbbi időszakból való további pár nótát én még örömmel fogadtam volna, pláne hogy a dalválasztás ezen túl is erősen biztonságinak bizonyult, különösebb kuriózumok nélkül. Relatíve még a She-Wolf, a Dread And The Fugitive Mind és a Dawn Patrol/Poison Was The Cure kettős mondhatók cseppet atipikusabb választásnak, a műsor java része azonban komoly meglepetést nem hozott. (Más kérdés, hogy cserébe legalább estéről-estére elég komolyan variálják a setlistet, ami kimondottan rajongóbarát hozzáállás azok felé, akik több állomáson is megnézik a zenekart.) Izgulnivaló ettől persze még akadt, például az új finn szólógitáros, Teemu nagy kérdőjel volt előzetesen – szerencsére a Wintersun soraiból érkezett fickó nem okozott csalódást, sőt. Kiko játékát én nagyon bírtam, és az arc alapból is szimpatikus volt, de Teemu szintén jó választásnak tűnik, esélyesen nem lesz vele emberi és szakmai gond. Elődei témáit teljesen jól és magabiztosan pengette el, kiállásilag is rendben van – hogy kreativitásban mit tud hosszabb távon beletenni a dologba, az pedig a következő lemeznél derül majd ki. A relatíve szintén újonc Dirk dobolásának nekem speciel nem volt kérdéses – egyrészt csatlakozása után vele már láttam a bandát, másrészt meg a Soilwork vele készült albumain korábban olyanokat kalapált, hogy biztosan tudtam, hosszú távon is helye lehet-lesz a Megadeth soraiban.
A tíz perces csúszással startoló, amúgy masszív másfél órás műsor egy rettenetesen szétesett, halk hangzással indult a tavalyi korong címadójával, hogy aztán kb. negyedóra alatt álljon úgy-ahogy a helyére a megszólalás. A mélyre húzós negyedik In My Darkest Hour így is libabőrös volt, az utána érkező Angry Again közepe táján pedig meglepő hirtelenséggel javult aztán fel a sound, úgy kb. 30-35 perc erejéig. Sajnos valamiért a program utolsó harmada megint csak kásásabban szólt, de a lényeg azért így is átjött szerencsére. A kezdetben kissé merevnek tűnő Dave Mustaine fokozatosan lazult le menet közben, és bár sokat nem dumált (ez sosem volt szokása), diszkrét félmosolyaiból azért látszott, hogy meg van elégedve az amúgy valóban forró fogadtatással. Ugyan nem ő a planéta legnagyobb énekese, de itt és most nekem különösebb gondom nem akadt a hangjával – igaz, a másik két húros részéről érkező vokális segítség hallhatóan elkelt mögéje. Nagy általánosságban a műsor középső harmada hozta a banda dallamosabb-slágeresebb vonalát (She-Wolf, Trust, A Tout Le Monde, Sweating Bullets, ebben a sorrendben), míg a szett eleje és vége inkább a zúzósabb old school Megadeth-ről szólt, konkrétan öt (!) dallal a Rust In Peace lemezről. És ugyan korábban csendben panaszkodtam a biztonsági setlist miatt, azért hazudnék, ha nem vallanám be, hogy ezzel együtt is milyen jól esett (újra) hallani a Wake Up Dead, a Tornado, a Hangar 18 vagy a Peace Sells örökbecsű ritmusait és futamait. A végén az utolsó ütést a Holy Wars-szal vitte be a brigád, és hering-effektus ide, hektikus hangzás oda, mégis azzal az ismételt tapasztalással hagytam el a Barba nagyobbik sátrát, hogy a Megadeth 2024-ben, bő négy évtized és rengeteg hányattatás után bizony még mindig a felső ligában játszik. A következő album kapcsán jó volna újra találkozunk.
