Skip to content

Élő Fém: WINGER – Bp., A38 Hajó

Írta: Kiss Gábor

Ugyan Kip Winger szólóban azóta is felbukkant olykor-olykor, 2009-ben volt legutoljára Winger-buli Budapesten. Ráadásul ez a mostani turné, ha nem is hangsúlyozottan, de utolsóként van emlegetve, így nem csoda, hogy az A38-ra érkezett publikum már a koncert előtt néhány héttel felszippantotta azt az 5-600 jegyet, ami a hajó gyomrának megtöltéséhez kell. És ugyan a különböző fórumokon jegyet vadászni szándékozók egy ideig még reménykedtek, hogy a koncertet átszervezik egy nagyobb helyre, végül minden maradt az eredetiben, akik pedig lemaradtak, szomorkodhattak. Aki viszont bejutott, az mind igazi Winger-fanatikus volt, így az első pillanatoktól kezdve igen forró hangulat várta a csapatot.

Annak ellenére, hogy elsőre kicsit fapadosnak tűnt a dolog (se előzenekar, se merch-pult), ahogy a figurák színpadra léptek, az első pillanattól egyértelmű volt, hogy szó sincs rutinból, netán muszájból letolt haknifellépésről. Igazi örömzenélés folyt a színpadon, ahol ezer éves cimborák nyomatták a régmúlt idők alapvetéseit, pusztán csak azért, mert most épp ehhez volt kedvük. Ha bármennyire is tisztában vagy a csapat történelmével, tudhatod, hogy a tagok mindegyike igazi kreatív, örökmozgó művészlélek, akik számos formációban, projektben, zenekarban kamatoztatják képességeiket.

Az idén már 71 éves dobosnak, Rod Morgensteinnek ott az újraindított Dixie Dregs, Paul Taylor legutóbb épp Mick Mars szólóanyagának összerakásában segédkezett, Reb Beach többek között Jeff Pilsonnal meg Robin McAuley-vel projektezgetett Black Swan néven, Kip meg, ha minden igaz, egy hegedűversenyt ír mostanában. Szóval senki sem unatkozik, mégis, 2023-ban úgy döntöttek, összedobnak egy lemezt közösen is, majd meg is turnéztatják, ha már így alakult.

A Winger működése tehát egyfajta jutalomjáték a résztvevők számára, és ennek megfelelően teljesen fesztelen, jó hangulat is uralkodik a bandán belül. A cucca mögül épp csak kilátszó Rod például végigmosolyogta a teljes koncertet, de Reb Jim Carrey-t és Mr. Beant egybeolvasztó grimaszai sem arról árulkodtak, hogy muszájból lenne itt. Nem csak az sütött a bandából, hogy élvezik, amit csinálnak, hanem a profizmus is; hiába, akik anno stadionokat töltöttek meg Amerikában, azoknak vérében van, hogyan kell megjelenni és előadni a színpadon. Mivel pedig a profi, de laza produkció egy fanatikus fogadóközönséggel párosult ezen az estén, tényleg fantasztikus koncertélményben részesült minden résztvevő.

Mivel az anno 1992-ben, az In The Heart Of The Young lemez után lelécelt Paul Taylor is visszatért a bandába a Seven lemezzel, így érthetően a koncertprogram is a vele készült anyagokra koncentrált. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a Karma Pull Me Underjén kívül mindösszesen a Pull lemez három megkerülhetetlen klasszikusa (a Down Incognito, a Junkyard Dog és a ráadásként eltolt Blind Revolution Mad) került be a programba a Paul nélküli lemezekről. És ugyan a bulit a Seven egyik leghúzósabb nótája, a Stick The Knife In And Twist nyitotta, a legutolsó anyagról ezen kívül csak az anno azt felvezető maxi, a Proud Desperado fért be, a többi mind-mind az első két lemez klasszikusa volt. Ezeket pedig a Howie Simonnal (lásd még Jeff Scott Soto, Talisman, Rob Rock stb.) kiegészült eredeti felállás tökéletes fesztelenséggel adta elő. Olyan himnuszokkal, mint a rögtön a buli elején előkapott Seventeen, a Can’t Get Enuff, a csodaszép ballada Miles Away vagy az anno a Dream Theater tagjait is tuti megihlető Rainbow In The Rose persze nem is lehet tévedni.

A slágerparádét pont ízléses mértékben egészítették ki hangszeres bemutatókkal is, hiszen Howie a Down Incognitóban, Taylor pedig a Time To Surrenderben kapott lehetőséget egy kis tekerésre, és Reb sem húzta túl a saját szólóblokkját, amit a végén szépen meg is fejeltek a Black Magic című szólónótájával. Emellett volt még egy gépi alapokra eltolt, roppant feelinges, rövid dobszóló Morgensteintől is, de mindezekkel együtt sem éreztem úgy, hogy túl sok időt vettek volna el a buliból. Főleg úgy, hogy Kip Winger saját bevallása szerint betegséggel küszködve nyomta le az estét (a Hungry elején tapasztalt csúszkálásból volt ez a leginkább nyilvánvaló), és így legalább lehetősége nyílt egy kis pihenésre, míg a többieké volt a reflektorfény. A Reb szólódala után fejmikrofonra váltó frontember teljesítményére viszont így sem lehetett panasz, megfázás ide vagy oda, sok egykori kollégája örülne, ha egészségesen akár csak közel ilyen színvonalon tudná hozni a régi dalait.

Ahogy már írtam, Rod Morgenstein idén már 71, ráadásul mindenki ezer dologgal van elfoglalva, így ha a Winger legénysége tényleg úgy dönt, hogy a turné végén leteszik a lantot, azt abszolút méltó módon teszik. Nem csak egy eredeti felállásban rögzített búcsúlemezzel ajándékozták meg ugyanis a régi rajongókat, de egy olyan koncertélménnyel is, amit évek múltán is emlegetni fog majd mindenki, aki volt olyan szerencsés, hogy átélhette. Ha pedig valaki búcsúzik, nem is tehetné szebben. Én azért ennek ellenére remélem, hogy hallunk még a Wingerről.

KERESÉS
Hammerworld no. 355
keresd az újságosoknál!
régi lapszámainkat
KERESD A LAPTAPIR.HU-n!
NÉPSZERŰ
FACEBOOK
SZERKESZTŐSÉGI KEDVENCEK
Cselőtei László
Cselőtei László
CSELŐTEI LÁSZLÓ
vezető szerkesztő
  1. DVNE
    Voidkind
  2. JUDAS PRIEST
    Invincible Shield
  3. BRUCE DICKINSON
    The Mandrake Project
  4. DAATH
    The Deceivers
  5. MUDFIELD
    Fehér Zászló
Zubor Olly - 300p
Zubor Olly - 300p
Zubor OLLY
online szerkesztő
  1. BORKNAGAR
    Fall
  2. VLTIMAS
    Epic
  3. MADDER MORTEM
    Old Eyes, New Heart
  4. SOVEREIGN
    Altered Realities
  5. JOB FOR A COWBOY
    Moon Healer
Posta Janos 24 - 300p
Posta Janos 24 - 300p
posta jános
szerkesztő
  1. BLOODRED HOURGLASS
    The Sun Still In Me (dal)
  2. CAVALERA
    Escape To The Void (dal)
  3. MINISTRY
    Goddamn White Trash (dal)
  4. BAD OMENS x POPPY
    VAN (Live) (dal)
  5. SOFT PLAY
    Act Violently (dal)
PETŐFI X HAMMER
az adások archívuma
HAJÓGYÁR x hw