Szöveg: Schmidt Péter
A nyári fesztiválszezon kellős közepén került megrendezésre Budapesten a Machine Head – és az ezen alkalommal melléjük társult Fear Factory – koncertje. Robb Flynnék előtt bemelegítésként a fesztiválos bulik közé ékelt headliner fellépések zöménél a Fleshgod Apocalypse vendégeskedett – nem rossz párosítás, de Dino Cazaresék hazai leszervezésével még nagyobbat ütött az esemény. Ezúton is köszi az illetékeseknek, hogy ezt a dupla dinamit felállást sikeresen összehozták.
A Fear Factory idén épp harmincéves második lemeze, a Demanufacture annak idején nagyon nagyot szólt, és bizony ennyi év távlatából is érthető, miért váltott ki megjelenésekor akkora ovációt. Hangzásában és megközelítésében egyaránt előremutató, ám mégis ízig-vérig metal album volt, olyan, ami sok követőt inspirált akkortájt. Igazság szerint, bár jól sikerült dalai, megmozdulásai később is voltak a FF-nak (a Digimortal lemezt pl. kimondottan szeretem), ennyire kompakt módon összerakott, faltól-falig ütős anyaggal azóta sem sikerült előrukkolniuk.
Habár a megjelenés óta eltelt évtizedekben a tagság teljesen kicserélődött Dino mellett, nyilván nem véletlen, hogy a főnök a háromikszes jubileum kapcsán az album teljes egészében történő eljátszására helyezi a fókuszt – nyilván ő is érzi annak súlyát és kivételességét. Itt a Barbában gyakorlatilag ez, és csak ez volt a program, tehát a Demanufacture-t tolták el a maga teljes valójában, beleértve ebbe természetesen a Head Of David feldolgozást (Dog Day Sunrise) is. Más lemezekről tehát nem volt semmi, cserébe viszont még arra is ügyeltek, hogy ne csak a dalok darabszáma stimmeljen, hanem ezek egymásutánja is megegyezzen a korong sorrendjével.
Ha nem is lemezminőségben, de azért korrekt sounddal (bár kissé halkan) zúzta le a brigád a szűk órányi programot, és azt kell mondjam, mind a már nem is annyira új frontember, Milo Silvestro, mind a technikás thrash vonalon mozgó Havokban is érdekelt ütős, Pete Webber teljesítménye teljesen rendben volt – ennél a zenénél kettőjük szerepe ugyebár kulcsfontosságú. Milo élőben konkrétan még jobban is énekel elődjénél, a dallamosabb-tisztább témák egyértelműen magabiztosabban jönnek elő belőle, mint anno Burtonből, és a kiállása is okés alapvetően. Sok duma és egyéb körítés amúgy nem volt náluk, csak reszelték a dalokat gyors egymásutánban, de ennél többre voltaképpen itt, ebben a szituációban nem is volt szükség. Nagyon régen láttam utoljára a bandát, örülök, hogy újra találkoztunk – a nagy kérdés most már az, hogy ezzel az élőben abszolút működőképes felállással milyen új nótákkal rukkolnak majd elő.
Habár az Unatoned „személyében” a Machine Head tarsolyában friss, ropogós album is lapul, Flynnék a pár perc híján kétórás programjukat mégsem erre húzták fel, hanem inkább amolyan pályaösszegző, áttekintő jellegű szettet raktak össze. Oké, három dallal még mindig az aktuális korongról játszottak a legtöbbet, de a 16 nótás setlistben ez még nem mondható dominánsnak. Egyébként meg a kezdetektől a közelmúltig tartó bő három évtizedet felölelve lemezenként egy-két szám hangzott el (kivéve a Catharsist, amiről semmit nem játszottak), továbbá elnyomták még a csak single-ként kihozott Is There Anybody Out There?-t is.
Érdekes volt, hogy az első új lemezes nótát csak a koncert felénél vették elő (ez volt az Outsider), míg a Locust közbeékelésével ezután szinte rögtön jött a Bonescraper és a Bleeding Me Dry is. Szinte egy blokkban hallhattuk tehát ezeket, a koncert többi része pedig lényegében az oda-vissza történő időutazásról szólt.
Az Ozzy-intrót (Diary Of A Madman) követően amúgy rögtön az Imperiummal majd a Ten Ton Hammerrel csapott a lecsóba a brigád – ez a két dal alaposan fel is fűtötte a hangulatot, rögtön az elején. A keverő vonalában, attól kissé jobbra állva a megszólalás ekkor még sajnos elég halk és összefolyós volt, és a helyzet meglehetősen lassan kezdett csak elmozdulni optimálisabb irányba. Úgy a hatodik-hetedik dal környékén állt be a hangzás tényleg élvezhetőre – addig sem volt teljesen gáz a dolog, de a buli első harmada azért úgy ment le, hogy volt bennem hiányérzet a hangerőt és a relatíve tiszta megszólalást illetően. Utána viszont már kb. rendben volt a dolog.
A zenekaron egyébként nem múlt semmi, tényleg nagyon odatették magukat mind a négyen, pedig a hathúros posztra beugrósként Vogg érkezett (vissza), aki az édesapja súlyos betegsége miatt távol lévő Reece Scruggs (hopp, még egy Havok-zenész!) helyére állt be annak visszatértéig. Fennakadást ez az időleges és kényszerű csere sem okozott szerencsére, köszönhetően nyilván annak is, hogy Vogg ugyebár nem testidegen elem a MH gépezetében.
A majdnem két órás szettet nézve és hallgatva a hangzás kezdeti anomáliáin túl két negatívumot kellett csak észrevételeznem. Egyrészt az Old nótát ki tudja miért, de a kelleténél gyorsabban játszották, ami egy jó adagot elvett a dal gonosz húzásából és lüktetéséből – ezt nem nagyon tudtam mire vélni. Másrészt pedig Flynn hangja azért ha lassan is, de kezd megkopni, ami érdekes módon nekem nem a dallamosabb részeknél tűnt fel (ezeket egészen jól hozta, igaz, sokszor a basszer Jared hathatós háttértámogatásával), hanem a durva témáiban éreztem kevesebb szuflát és átütő erőt. Azért ez tűréshatáron belül volt szerencsére, de tudomásul kell vennünk, hogy az idő múlása Robb hangszálait sem hagyja érintetlenül. Hiába, így megy ez, nem lehet mindenki Glenn Hughes…
Ami a koncert csúcspontjait illeti: nálam az első igazi libabőrt a nem-lemezes Is There… hozta meg, de nagyon jó volt Locust és az akusztikusan induló Darkness Within is, utóbbi egy Ozzy érdemeit méltató, alaposabb felvezetéssel a frontembertől. A bulldózerként öklelő Bulldozer, majd utána a From This Day fogadtatása pedig arra világított rá, hogy a maguk idejében sokak által fenntartásokkal kezelt Superchager és The Burning Red albumok is a helyükre kerültek végül a fejekben (nekem mondjuk egyikkel sem volt soha problémám, sőt).
Az új lemezes eresztésből nálam a Bonescraper jött be leginkább – az Unatoned feldolgozása számomra viszonylag időigényes meló volt amúgy, a Catharsishoz hasonlóan hosszasabb emésztés kellett, mire beütött, hogy „mire gondolt a költő”. Most már viszont otthon hallgatva és koncerten is érteni vélem, mit akart Flynn az aktuális megközelítéssel. (Neki egyébként riszpekt amiatt, hogy kétszer ugyanazt a lemezt még sosem készítette el, mindig tud valami meglepő csavart vinni a sztoriba. Még ha ez nem is sül el mindig tökéletesen, de legalább megpróbálja. Díjazandó törekvés.)
A végén aztán az elmaradhatatlan Davidian csapott oda alaposan – jómagam azt hittem, ezzel be is fejezték, de nem, egy rövidebb levonulás után a monumentális Halo erejéig még egyszer visszajött a brigád. Habár összességében nem ütött akkorát ez a koncert, mint anno a hegyaljás zúzás vagy a Catharsis turnés pesti buli, azért így sem távoztam elégedetlenül, sőt – ha legközelebb jön a Machine Head, én megint ott leszek.
