(szöveg: Schmidt Péter – fotó: zenekari archívum)
Ritka együttállása a csillagoknak, hogy három együtt turnézó zenekar egyikének se legyen aktuálisan promotálandó új anyaga – nos, ezen a körúton márpedig éppen ez a helyzet. A két amerikai résztvevő jövőre hoz majd ki friss albumot, a Kreator pedig 2026 előtt biztosan nem jelentkezik újdonsággal, tehát kinek-kinek az eddigi repertoárból kell jóllakatni a közönséget estéről estére. A kíváncsiak száma ezúttal a lehetséges maximumig kúszott fel a totális teltházzal, az érdeklődésre tehát nem lehetett panasz – lássuk, a három zenekar miképpen oldotta meg a feladatot.
A Testament tizenkét dalos, éppen órányi szettje bizonyult talán a legbátrabb összeállításnak. A nyolcvanas éveket mindössze két nótával idézték meg – First Strike Is Deadly féltávnál és Into The Pit a legvégén –, minden más jóval későbbről származott, erős hangsúllyal az ezredforduló tájékára és a 2000-es évek termésére. Nyitányként két-két dallal szerepelt a The Gathering album és a legutóbbi anyag, aztán jött a Formation címadója – majd legnagyobb meglepetésemre 1992-ből a Return To Serenity! Álmomban nem gondoltam volna, hogy egy ilyen összeállítású turnén előveszik ezt a remek balladát, de a dolog nagyon jól működött, részemről teljes volt a libabőr. Később még az Electric Crown is előkerült ugyaninnen, az újabb kori Native Blood és More Than Meets The Eye közé ékelve.
A vélemények nyilván megoszlanak, de én kimondottan örültem ennek a bevállalósabb setlistnek (életem első Over The Wall nélküli Testament-koncertje volt ez!) – összességében nekem bejött Chuck Billyék műsora, annak ellenére, hogy a hangcuccot kb. rajtuk lőhették be, ami miatt az első mintegy 20 percben azért eléggé necces volt a megszólalás. Nagyjából a Children Of The Next Level tájékán kezdtek megérkezni a mélyek és a gitárok, újból rávilágítva Alex Skolnick szólóinak nettó zsenialitására és a tavaly leigazolt új dobos, Chris Dovas tehetségére.
Eric Petersonékhoz képest az Anthrax koncepciója pont az ellenkező végletet testesítette meg. Ha az utóbbi 10-15 évben akár csak egy koncertet is láttál Scott Ianéktól, akkor lényegében mindent hallottál abból, amit most is elővezettek. Az egyetlen újabb kori Fight ‘Em ‘Til You Can’t kivételével 1990 utánról semmit(!!) nem játszottak, ráadásul ez az old school blokk sem tartalmazott semmilyen különlegességet. Félreértés ne essék, az A.I.R., a Caught In A Most, az N.F.L., a Be All End All, a Medusa vagy a Metal Thrashing Mad nagyon is kedvesek a számomra – csak éppen ezeket vagy tucatszor hallottam már, míg a banda életműve egy rakás más klassz nótát is felvonultat, amikból párat bizony nagyon szívesen vettem volna végre-valahára. De nem, maradtak az agyonjátszott közönségkedvencek meg a két csontig rágott feldolgozás (a címüket inkább le sem írom), és ennyi. Még a Rainbow outro is ugyanaz, mint tíz évvel ezelőtt…
Ebből a szempontból tehát mindenképpen csalódtam – ami azért sajnálatos leginkább, mert a zenekar amúgy kitűnő formában van, élőben még mindig nagyon komolyan gyalulnak, és ahol én álltam, ott a hangzásuk is jobbára rendben volt. A Bush-éra negligálását még csak-csak megértem, de hogy a második Belladonna-korszakból miért nem játszanak több dalt, illetve régebbről miért nem porolnak le végre pár csemegét, az teljes rejtély a számomra. Na mindegy, talán majd legközelebb. Vagy nem.
Az esseni thrasher Kreator szettje szintén nem szolgált sok meglepetéssel, de a New York-iakkal ellentétben legalább ők nem ragadtak bele az időgépbe, és viszonylag egyenletesen mazsoláztak terjedelmes életművükből. Hangzásban és látványban egyaránt náluk lett csúcsra járatva a mutatvány (ízlés dolga, de vizuális téren nekem kicsit sok volt a hatásvadász elem), és becsületükre legyen mondva, maga a zenekar is korrekt módon odatette magát.
Érdekes belegondolni, hogy míg anno a korai időkben szokás volt elnéző mosollyal kommentálni az élő teljesítményüket, addig a kétezres évekre milyen gyilkosan precíz, hasító gépezetté nőtték ki magukat. A dobos Ventor rengeteget fejlődött, a finn gitáros, Sami Yli-Sirniö leigazolása pedig főnyereménynek bizonyult. A vele készült lemezek gitárügyileg határozott szintlépést jelentettek – kaptunk is ezekből ízelítőt rendesen. Hate Über Alles (ez volt a nyitás), Hordes Of Chaos/Hail To The Hordes, Satan Is Real, Violent Revolution, 666 – World Divided, Enemy Of God, Phantom Antichrist, illetve a másik két zenekarnak és a közönségnek ajánlott Strongest Of The Strong – a teljesség igénye nélkül ez volt a 21. századi merítés, míg az előző évezredet a Phobia, a Betrayer, a Terrible Certainty és az estét záró Pleasure To Kill idézték vissza.
Érzésre úgy bő 80 perc lehetett Milléék okosan megszerkesztett, apokaliptikus színpadképpel súlyosbított műsora, ami este 11 órához érve így pont elég is volt a jóból. A végén még szikraeső villant, vastaps, majd megindult ki-ki hazafelé – ennyi volt hát a kedd esti thrash Csepelen.
