(szöveg: Gáti Viktor/Schmidt Péter)
Három meghatározó, svéd gyökerű zenekar lépett fel ezen az estén a Barba Negrában. Ahogy az várható volt, érvényesült a papírforma, és a trió teltház előtt játszhatott. A Soilwork egy, az Arch Enemy pedig két friss dallal és a közelgő új sorlemez bejelentésével érkezett, a főattrakciónak számító In Flames pedig a tavalyi, a régi idők karcosabb attitűdjét is örvendetes módon megidéző Foregone albummal futja az aktuális köröket.
A Soilwork nyitotta a műsort, akik nemcsak az est névsorában számítottak a legnagyobb favoritomnak, de minden idők tíz legkedvesebb metalzenekara között is bérelt helyük van számomra. A dallista hossza egy híján tíz tételig nyúlt csupán, amelyben a legutóbbi album, az Övergivenheten címadója valamint egy meglehetősen esszenciális, a banda karrierje során kiérlelt számos mesterfogás mellett a kezdeti időkben irányadó, nyers death metal elemeket szintúgy alkalmazó, és ezzel egyidőben Speed mind magasabb fokozatra kapcsoló projektje, a The Night Flight Orchestra dallamos hard rock/AOR világát döbbenetesen idevaló módon beemelő, pár hete debütált dal, a Spirit Of No Return jelentette a legaktuálisabb darabokat. Az eggyel korábbi, 2019-es nagylemezről a katalógus szinten méregerős Arrival, a következő évben megjelent EP-ről pedig a bluesos ízeket és blastbeateket egyaránt villantó, bólogatós, hatalmas refrénnel felvértezett Death Diviner csendült fel. Nem maradhatott ki a zöld logós stream szolgáltatón legnagyobb hallgatottságnak örvendő Distortion Sleep, mint a menü legrégebbi fogása, továbbá kuriózumként örülhettünk a 2007-es korongról elővett Exile-nak. Az idő rövidsége miatt olyan alaptételek maradtak ki egyebek mellett, mint a Bastard Chain/Like The Average Stalker kettős, az ezúttal nyitányként szolgáló Stabbing The Drama „párja”, a rendszerint koncert csúcspont Nerve, vagy éppen bármi a sokkal nagyobb elismerésre érdemes dupla album The Living Infinite-ről.
A zseniális gitáros/dalszerző David Andersson 2022-es halála óta összeszokott zenekar hozta a megszokott lehengerlő formáját, ahogy abban sem volt újdonság, hogy Speed hatalmasakat énekelt (ezzel együtt kímélte a hangját egyes magasaknál és nehezebb váltásoknál, melyben Rasmus Ehrnborn basszer volt a segítségére), és játszi könnyedséggel hozta lázba a nagyérdeműt, Bastian Thusgaard pedig újfent elvarázsolt egyszerre elegáns, légies és energikus dobolásával. A körülbelül háromnegyedórás játékidő nyilvánvalóan kevés volt belőlük, amit a közönség lelkesedéséből legalább úgy le lehetett szűrni, mint az én fenti kinyilatkoztatásomból. Ezen felül, mostoha módon bántak a csapattal a hangosítók, aminek gyaníthatóan szerződéses oka volt: míg Björn „Speed” Strid és dicső kompániája visszafogottabban, de azért jól kivehetően szólt, addig előre bocsátom, hogy az Arch Enemy, és még inkább az In Flames megszólalása már jóval erőteljesebb, sőt mondhatni kifogástalan volt. (GV)
Ellentétben a Soilwork megszólalás szempontjából döcögősen induló szettjével, az Arch Enemy már rögtön az elején igen meggyőzően szólt, ilyen téren kétségkívül nem érhette szó a ház elejét. Több évtizede dohog a banda, amolyan precíziós gépezetté csiszolódtak ez idő alatt – a zenészi teljesítményekbe sem lemezen, sem élőben nem lehet belekötni, azonban összességében (hasonlóan az utóbbi pár albumhoz) rám mégis egyfajta kiszámíthatóság és ritunszerűség benyomását tette most a produkciójuk. Annak ellenére mondom ezt, hogy mind a dobos Daniel Erlandsson, mind a gitáros-főnök Mike Amott a műfaj krémjéhez tartozó muzsikusok. A másik dolog pedig, hogy a banda frontján acsargó Alissa White-Gluz kiállása nekem nem igazán smakkol, kék hajával és tudományosan megdizájnolt fellépőruhájával szerintem baromira kilóg ebből az amúgy legkevésbé sem poszterarcú társaságból. Mintha csak valami szuperhősös Marvel-filmből keveredett volna ide. Közvetlen elődje, Angela százszor természetesebb jelenség volt, neki valahogy jobban elhittem az egészet. Tudom persze, mindez inkább ízlés dolga, mint ahogy az is tény, hogy hangilag Alissa is hozza, amit kell – sőt, a szórványosan előforduló dallamos témák kifejezetten jól állnak neki, ilyenekből lehetne több is az elkövetkezendőkben. Úgy nagytotálban azért elszórakoztatott a műsor (bár kicsit nekem sok volt a monoton középtempó), Amott igen jókat gitározott, és a Jeff Loomist váltó Joey Conception sem tűnik rossz választásnak. Itt és most engem annyira nem fogtak meg, ugyanakkor a közönség nagy része maximális lelkesedéssel fogadta őket – meg az olyan dalokat, mint a nyitó Deceiver, Deceiver, a War Eternal, a valóban hatásosan radírozó No Gods, No Masters, vagy a jövőre érkező új albumot felvezető Liars & Thieves és Dream Stealer. Utóbbiak alapján azért kíváncsi vagyok a lemezre.
A halálprecízen, ám számomra némileg lélektelenül dübörgő Arch Enemy után életem talán legjobb és leginkább lelazult In Flames koncertjét láthattam. Az eltúlzottan túldizájnolt Alissához képest Anders egyszerű fehér pólóban, buggyos fekete nadrágban és a jó ideje elmaradhatatlan baseballsapkájában nyomta, olyasmi benyomást keltve, mint egy éppen szabadnapját töltő, néhány sört már legurított vidám szakállas benzinkutas. Tekintve, hogy alapjáraton ő inkább befele fordulós, introvertált fickónak tűnik, nem zárom ki, hogy egy kis koncert előtti hangulatjavítás is belejátszott a mostani lazaságába, meg a dalok közt rendre eleresztett szarkasztikus-(ön)ironikus megnyilvánulásaiba. Akárhogy is legyen, az tuti, hogy az énekteljesítménye ezt nem sínylette meg – olyannyira nem, hogy dallamos témákat ilyen magabiztossággal elővezetni talán még sosem hallottam őt. Speed mesterhez hasonlóan e téren ő is sokat fejlődött az évek-évtizedek során, ami mindkettőjük esetében örvendetes fejlemény. Mint ahogy az is szimpatikus, hogy a korábban gépről megszólaltatott billentyűs-sampleres témáknak a koncerteken egy ideje végre élő, hús-vér felelőse van Niels Nielsen személyében, aki mára teljesen organikus részévé vált a színpadi produkciónak (nem mellesleg pedig rokonszenves figura is). A dobosból egykoron gitárossá avanzsált Björn Gelotte mellett pengető újonc Chris Broderick (aki amúgy sokat látott veterán, lásd Megadeth és Jag Panzer, ugyebár) játékra és fazonilag is baromi jól illett az összképbe, a dobos Tanner Wayne pedig figyelemre méltó húzással ütött nagyon fineszes dolgokat. Remekül egyben van ez a mostani felállás, és ahogy kinéz, nem csak zeneileg, de emberi szempontból is megvan a közös hullámhossz – jó lenne tehát, ha tartósan együtt maradhatna az aktuális összeállítás.
A 16 dalos setlistben amúgy mindössze három nóta (In The Dark, valamint az egymás után játszott Meet Your Maker és State Of Slow Decay) irányította a fókuszt a remekül sikerült tavalyi Foregone albumra. Őszintén szólva innen én még legalább két számot simán elbírtam volna, sőt számítottam is legalább ennyire. No de sebaj. Cserébe egy amolyan majdnem-karrierösszegző programot kalapáltak össze, amiben az 1997-es Whoracle-ig visszanyúlva szinte minden korongot megidéztek egy-két szerzeménnyel (csupán a Battles maradt még ki a szórásból). A legkorábbi éra nótái így egyelőre árnyékban maradtak, de talán a későbbiekben a Jesterről is elő-előkapnak majd ezt-azt. Mondjuk így is volt minek örülni, a Food For The Gods, a The Mirror’s Truth, a Trigger, az In The Dark, az Only For The Weak vagy a záró My Sweet Shadow ugyanis mind nagyon rendben voltak, keletkezésük évjáratától függetlenül.
Nem lehet említés nélkül hagyni a minden túlzás nélkül ünnepinek mondható hangulatot sem, ami lényegében már a Soilwork műsora alatt hamar felforrósodott, itt pedig a tetőfokára hágott. Anders lényegében a tenyeréből etette a nagyérdeműt (mekkora össznépi kórus kísérte már a második Take This Life refrénje alatt is!), és ahogy ő, úgy a többiek szintén becsülettel kitettek magukért – nem csak hangszereiken, hanem hangulatteremtés terén is. A teltházas tömeg miatti diszkomfortérzetet mindez jórészt jótékonyan feledtette, hasonlóan a közel tökéletesre belőtt hangzáshoz, amit most tényleg remekül sikerült eltalálni. Vártam ezt a koncertet, nagyon is vártam, de hogy épp az In Flames fogja leszállítani az év egyik legjobb buliját, arra ezzel együtt sem számítottam. Csak ezekről a direkten arcba tolt, retinagyilkosan éles, pupillahasogató fényekről kéne leszokniuk már végre. (SP)