Nem kevesen verhették a fejüket a falba amiatt, hogy az előzenekar Rook Road eredetileg 8 órára kiírt kezdése egészen negyed 8-ig (!) csúszott előre (!!) – lényegében akkor fejezte be műsorát a német hard rock ötösfogat, amikor a „gyári” menetrend szerint színpadra lépniük kellett volna. A legnagyobb vesztesei ennek persze ők voltak, lévén hogy kb. 30 ember előtt csaptak a lecsóba, ami egy ekkora helyen különösen hervasztó érzés lehetett. A végére azért összejött rájuk úgy 150-200 ember, és kaptak is egy adag szimpátiatapsot, de hogy nem ez volt életük koncertje, az tuti. Tolták azért becsülettel, hömpölygős hammondos hard rockjuk stilárisan illett is a fő műsorszám elé, bár némileg csavarosabb dobalapokat és kicsit tempósabb, lendületesebb megközelítést elbírt volna a produkciójuk. Az énekes arc viszont tök jól nyomta, amikor jobban kieresztette a hangját, nekem a mi Kiss Zolink jutott eszembe róla. A csapat amúgy – bár az ütős srác kivételével a 40-es, 50-es korosztályt képviselték a tagok – mindössze egy nagylemezen van túl ezidáig, ám még idén jön tőlük a folytatás, meg is fogom hallgatni. Felvezetésnek megtette a dolog, bár halkan jegyzem meg, egy Saffire vagy egy Lugnet jobban lázba tudott volna hozni.
Az előzenekarhoz hasonlóan Glenn Hughes is korábban kezdett – igaz, a háromnegyed órás anomália nála már „mindössze” fél órára redukálódott. Mindazonáltal aki hitt az eredetileg meghirdetett menetrendnek (ami még egész kevéssel a koncert előtt is elérhető volt a neten), és a legendás basszer/énekes vélt kezdéséhez időzítette az érkezését, az rettenetesen megszívta. Nem tudom, mi lehetett ennek az egésznek a hátterében, és mindez kinek a sara, de 2024-ben egy ilyen szituáció kialakulása szerintem egyszerűen védhetetlen. No mindegy, ezen utólag már nincs mit morfondírozni.
Glenn és három zenésztársa a Deep Purple 1974-es Burn albumának fél évszázados jubileumát ünnepli ezzel a turnéval – ennek megfelelően más számsorrenddel és némi egyéb variálásokkal bár, de a teljes lemezanyagot eljátszották. Mindemellé még a Stormbringer címadója fért bele (ezzel nyitottak), meg a Gettin’ Tighter és a You Keep On Moving a – szerintem roppantul alulértékelt – Come Taste The Band korongról. Értelemszerűen Hughes nyomta az eredetileg Coverdale által énekelt részeket is, mélyebb hangfekvésekben ezeket is tök jól hozta természetesen. Saját témáit meg lemezminőségben tolta, jócskán megfejelve őket extra sikolyokkal, hajlításokkal és amolyan szólisztikus mini vokális performanszokkal. Ahol én álltam – a színpadtól úgy 10 méternyire, középen – ott sajnos jó darabig nem szólt igazán frankón a dolog, sok mély dohogott és sok magas zizegett testes középfekvések nélkül, ez kb. a koncert utolsó harmadára állt csak be megfelelően.
Az élményt szerencsére azért ez nem vágta keresztbe, lévén hogy a zenekar sziporkázó teljesítménye így is remekül átjött. Tényleg baromi feelinges volt az egész, főleg a közepe felé elővezetett, You Fool No One–ból kiinduló, majd úgy 15-20 perc után oda visszaérkező jammelős medley adott igazi időgép-szerű élményt. (Ide amúgy a High Ball Shooter-ből is beleszőttek részleteket.) Glenn társai közül engem leginkább az Amon Amarth-kompatibilis fejjel rendelkező dobos, Ash Sheehan teljesítménye fogott meg – és nem csak a sokéves átlagnál jócskán szórakoztatóbb dobszólója okán, hanem azzal is, ahogy a You Fool… utolérhetetlenül pulzáló, kolompolós dobtémáit hozta (ami Ian Paice egyik csúcsteljesítménye a teljes DP életmű tekintetében is). Nekem ugyan a mai napig nagyon hiányzik Glenn mellől JJ Marsh gitáros, de újabb kori társa, Soren Andersen is jól helytállt, és a bongyor fejű Bob Frizdema szintén klassz dolgokat billentyűzött össze (kár, hogy a megszólalás ezt néhol maga alá temette). Ahhoz képest amúgy, hogy a setlist a Burn album fullos kijátszására épült, nálam most mégis a Gettin’ Tighter nóta ütött be legjobban – ami dög és húzás ebben így élőben testet öltött, az egész egyszerűen a falhoz állított. Nem is beszélve Hughes ebben elővezetett basszus-varázslásáról…
És itt kell megjegyeznem, hogy ugyan a palit elsősorban énekesként nyújtott teljesítménye okán szokás méltatni (the voice of rock, ugyebár), de hangszeresként is a krémek krémjéhez tartozik, funkos ihletésű virtuóz basszusjátéka zeneiskolai tananyag kéne, hogy legyen. (Lehet, hogy valahol az is.) Emberünk egyébként 72 évnyi életkorából úgy másfél évtizedet simán letagadhatna, pedig voltak idők, amikor még az sem volt biztos, hogy a következő hetet élve megéri. Ehhez képest most vékony, fitt, mosolygós, és olyan elevenül lüktető pozitív kisugárzása van, hogy esélyesen még egy lesötétített szobában is apró kis szikrák pattognak körülötte. Az érzésre úgy szűk másfél órás szettet záró, már ráadásként eltolt Burn okozta persze a legnagyobb ovációt – örök érvényű hard rock klasszikus ez, több olyan momentummal, amiből nem kevés később érkező pályatárs merített aztán ezt-azt.
A fura időhurok, a félház és a jó darabig nem kifejezetten ideális hangzás ellenére egy jó hangulatú, a 70-es évek derekának érzésvilágát hűen megidéző koncert volt ez, soha rosszabbat. A retrós turnékör után pedig ősszel, ha igaz, Glenn új szólóanyaga is megérkezik – remélhetőleg annak kapcsán egy naprakészebbre húzott műsorral újra ellátogat errefelé.
–beszámoló: Schmidt Péter
–fotó: Gyuricza Ferenc
Fotógaléria – https://www.facebook.com/media/set?vanity=hammerworld&set=a.1220144782532198
