Szöveg: Schmidt Péter – Fotó: zenekari archívum
Az előzetesen meghirdetett Red Stage helyett a vártnál szerényebb érdeklődés miatt került át végül a rendezvény a Barba kisebbik sátrába, így Gary Holték kezdésére a publikum már gyakorlatilag teljesen megtöltötte a helyet. Ez egyben azt is jelentette, hogy az extrém kánikula közepette belélegezhető oxigén alig maradt a nézőtéren, ami nyilván erősen befolyásolta a koncert közbeni komfortérzetet. No de mindegy, örüljünk inkább annak, hogy legalább volt miért ellátogatni Csepelre ezen a trópusiasan forró nyári estén.
Az első előzenekar, az MWS műsorából sajnos semmit nem sikerült elcsípnem – mindenesetre egy korán érkező ismerős szerint abszolút profilkompatibilis, stílusában korrekt produkciót nyújtott a pilisi térségből érkezett csapat.
Az élőben igencsak ritkásan mutatkozó Stonedirt programját szerencsére már teljes egészében elkaptam, és bár túl sokszor nem láttam még őket koncerten (ez a negyedik alkalom volt, ha jól számolom), de eddig nekem ez a performanszuk ütött be leginkább. Ebben közrejátszhatott az az érzelmi-hangulati többlet is, amit az énekes Tarjányi Endre búcsúzása tett hozzá a dologhoz – mint nem sokkal korábban kiderült, ő ezen az estén köszönt el a zenekartól, akik innentől kezdve új frontemberrel folytatják tovább.
Itt és most azonban még – majdnem végig – Endrunál volt a mikrofon, aki épp olyan vehemenciával tette a dolgát, ahogy azt korábban is láthattuk tőle. Dead End, Sharkbite, Final Roar (stílszerűen), In Metal We Trust, Beyond Control – csak néhány cím a repertoárból, ízelítő gyanánt. A legnagyobb azonban a banda (és Endre) borultabb, pszichóbb oldalát felvillantó My Skin volt, meg még az utolsó előtti nóta, amit Endru az itt bemutatott új frontemberrel közösen adott elő – más-más okokból, de mindkettő libabőrös pillanat volt. Az utolsó számot az új srác pedig már egyedül tolta el a bandával – volt kraft az előadásában rendesen, és bár fazonálisan egész más karakter, mint Endru, de a képbe simán beleillik ő is, hangban és kiállásban egyaránt.
A Wall Of Sleepben is érdekelt Kemencei Balázs gitározására pedig újfent csak rá kellett csodálkoznom: a sztenderd groove/thrash figurákon túlmenően egy csomó egyéb hatást ötvöz a játéka, a villantós-gitárhősös dolgoktól a blues alapú klasszikus rockos megfejtésekig. Az egyik legkevésbé elismert gitáros ő a hazai pályán, jóval több figyelmet érdemelne. Sok sikert a húszéves Stonedirtnek a folytatáshoz, remélem, az új frontemberrel a tarsolyban több koncerttel kényeztetnek majd el a továbbiakban.
Balázsék egész jól megröffenő szettje után a Queen intrót (We Will Rock You) követően színpadra slattyogó Exodus borzasztó megszólalással köszönt be a Bonded By Blood nótával. Iszonyat hangosan, de teljesen összemosódva szólt náluk minden – a hangzás menet közben azért tisztult valamennyit (nem sokat), ellenben a hangerőt még tovább srófolták, szóval nem ez volt életem legjobban megdörrenő Exo-bulija, az egyszer biztos. Ettől eltekintve (ami nehezen megy) sem a zenekarra, sem a közönségre nem lehetett panasz, a maga részéről mindkét oldal maximálisan odatette a magáét.
Az újbóli visszarendeződéses énekescsere láthatóan nem rázta meg a publikum lelkivilágát, a Rob Dukesszal kiálló bandát épp olyan ováció és moshpit fogadta, mintha még mindig Zetro állna a mikrofonnál. Igazság szerint ez nálam sem okozott törést, mindig is csíptem tőlük a Dukes-éra dolgait, a megvadult bálnavadász kiállású frontember mániákus előadásmódja pedig régen épp úgy bejött, mint most.
A setlist túlzottan nagy meglepetéseket mondjuk nem tartogatott (az Impact/Force kettősről igen szívesen hallottam volna valamit), de az obligát klasszikusok mellett mondjuk a Deathamphetamine, a Prescribing Horror és a Children Of A Worthless God azért csak jólestek a hallójárataimnak (igaz, váratlan csemegének ezeket sem nevezném). Rob bőszen körbe-körbe cammogva, vadul headbangelve hergelte folyamatosan a circle pit népét, de a többiek is komoly lendülettel tolták, még a pokoli hőség és levegőtlenség sem fogta vissza a banda szokásos elánját. A széttorzult sound miatt nálam leginkább az olyan, kontrolláltabb tempójú zúzdák működtek most jobban, mint pl. a Brain Dead vagy a Blacklist – ezeknél azért nagyjából így is átjött a lényeg, míg a sebességcentrikusabb nóták jobbára sajnos masszává tömörödtek az irdatlan hangorkánban. A hangulat és a buli intenzitása nyilván elvitte ezeket is, egy Toxic Waltz, egy And There Were None, egy Strike Of The Beast vagy egy War Is My Shepherd meg ugye eleve nem képezhetik vita tárgyát, szóval drámai nagy baj összességében azért ezzel együtt sem történt.
Ha az erős hangzásbeli hiátusokat figyelmen kívül hagyjuk, akkor ez voltaképpen egy egészen bika, másfél órás old school thrash buli volt az irányzat egyik alapcsapatától – legközelebb viszont mindenképpen jobb megszólalást és egy alaposan felfrissített setlistet kérek majd!
