(írta: Schmidt Péter – fotó: zenekari archívum)
Áldom az eszem, hogy a rámtört heveny péntek esti fáradtság ellenére, magamon erőt véve idejekorán megindultam Csepelre – így ugyanis az első hangoktól kezdve láthattam-hallhattam az olasz Inner Vitriol remek műsorát, akik aztán hamar helyre is rántották a kedélyállapotomat. A meglehetősen civil kiállású bolognai négyesfogatnak korábban a nevét sem hallottam, ehhez képest egy olyan kitűnő, sok tekintetben a ’90-es évek második felét idéző progmetalos szettet vezettek elő, hogy csak lestem. Tekervényes, sok helyütt torzítatlan gitárokkal is operáló, szövevényesen gazdag dallamvilágú zenét játszanak ők, amiről nekem olyan régi progrock/progmetal kedvencek nevei ugrottak be, mint az Enchant, a Divine Regale, a Dali’s Dilemma, illetve néhol még a Poison Seed albumos Lethal. Sőt, a váltásokban dúskáló, fordulatokban gazdag, itt-ott jazzrockos-fúziós megfejtésekkel is kacérkodó zenei alapok kapcsán a Cynic megemlítését sem érzem szentségtörésnek. A három remek zenész mindegyike fölényes ura a maga hangszerének, azonban az igazi meglepetést nekem az énekes Gabriele Gozzi okozta, akit hangi adottságai alapján minden túlzás nélkül simán oda lehet tenni Dwight Hill (Divine Regale), Ted Leonard (Enchant, Spock’s Beard, stb.) és Tom Mallicoat (Lethal) mellé. A zenekar érdemi munkásságának dandárja amúgy – ahogy utólag utánanéztem – jó egy-másfél évtizeddel ezelőttre tehető, akkoriban egy EP-jük és egy nagylemezük jelent meg (mindkettő angol nyelvű anyag). Jelenleg ezek dalaiból, illetve egy régi olasz sláger, az Impressioni di Settembre maguk képére formált átiratából áll a repertoárjuk, de ha igaz, a reaktiválódásukat komolyan gondolva már új egy nagylemezen is elkezdtek dolgozni. Nagyon remélem, hogy ez tényleg így van, mert a csapatban igen erős zenei potenciál rejlik. A színpadi kiálláson még lehetne azért kicsit gyurmázni, de ha ezen túl lesznek, és tényleg elkészül az a bizonyos második teljes album, akkor esélyesen új prog metal kedvencet avathatok.
Zenei és látványbeli téren egyaránt nagyon másban gondolkodik az utánuk fellépett olasz-amerikai Klogr, akik a bolognaiak után engem személy olyan nagyon nem is tudtak megérinteni. Néhol alteros-posztpunkos, másutt diszkréten indusztriális lüktetésű, szikár nótáikkal inkább illettek volna teszem azt a Helmet vagy a Prong elé, mint ide. A maga módján különben nem rossz, amit csinálnak, kifejezetten átgondolt szövegi és vizuális koncepció mentén dolgoznak, fókuszban a környezet- és állatvédelem témakörével. Mindezt a háttérben és kétoldalt felettébb impresszív, néhol már megrázó képsorok kivetítésévek támasztják alá – más kérdés, hogy valós foganatja vajon valóban van-e aztán a törekvéseiknek. A dalaik amúgy nincsenek különösebben túlbonyolítva, viszont pár atipikus, szokatlan dallammenetet és tempóváltást így is hallhattunk tőlük. A maga módján voltaképpen ez egy érdekes produkció volt, azzal együtt is, hogy az énekes/gitáros Rusty orgánuma nekem kicsit színtelennek, jellegtelennek tűnt. Innen kétségtelenül kilógtak, a kísérletezősebb-alterosabb színtéren viszont minden bizonnyal van keresnivalójuk.
A főzenekar Evergrey nálunk valamiért még underground szinten sem vált igazán bejáratott névvé, így kezdésükre nagyjából félháznyi ember verődött csak össze a Barba Kék sátrában. Viszont tény, hogy aki eljött (meglepően sokan külhonból), az legalább tényleg tisztában volt a zenekarral és annak munkásságával, nótáival. Ez is hozhatta aztán, hogy az általam eddig látottak közül ez volt a legközvetlenebb, leginkább lelazult hangulatú Evergrey-koncert – beleértve ebbe fesztiválfellépést, előzenekari vagy éppen headliner státuszú előadást is.
Az új albumban – okkal és joggal – nagyon bízhatnak Englundék, ami egyértelműen kiderült abból, hogy a 15 dalos, 95 perces program egyharmada innen került ki, és hogy még az általában a „slágereknek” fenntartott ráadásblokkot is egy idei nótával zárták. De úgy nagytotálban is a frissebb időszakukra helyezték most a fókuszt, az egyetlen A Touch Of Blessing kivételével kizárólag az utóbbi egy évtized terméséből játszottak. (Emiatt maradt is bennem kisebb hiányérzet, hogy őszinte legyek.) A kissé pőrébb megközelítésű új dalok egyébként élőben nagyon jól működnek: már az albumhoz hasonlóan a koncertet is nyitó Falling From The Sunt combos ováció és együtténeklés kísérte, nem is beszélve a szinte erre született One Heartról a maga már-már arénarockos refrénjével.
A közel ideálisan megszólaló két előzenekar után az Evergrey szettje is jó hangzással indult, később azonban az erre illetékes személy sajnos a hangerő túltolásának bűnébe esett – nem kellett volna. No, nem volt azért annyira vészes a dolog, meg nyilván a beépített magnó is segít ilyenkor, de tény, hogy egy kicsit visszafogottabb hangerő mellett még felhőtlenebb lehetett volna a műélvezet. Cserébe a vizuális oldal náluk is nagyon rendben volt: eleve érdekesen mutatott az egymással szembe fordított billentyűs állvány és dobemelvény (magyarán az új ütős, a turnén debütált Simen Sandnes igen látványos játékát oldalról szemlélhettük), és a mindvégig csúcsra járatott háttérvetítés is messzemenően átlag feletti nívót mutatott a maga elvontabb, művészibb képsoraival. (A menet közben beszúrt képregényes szekció pedig jópofán oldotta a többi vizuál komolyabb hangvételét.)
Az igencsak feszes időbeosztású turné kétharmadánál járó zenekar tagságán nem látszottak a fáradtság jelei, sőt átlagos önmagához képest Tom kifejezetten jókedvű volt, jó pár szarkasztikus poént is eleresztve menet közben. Hathúros társa, Henrik Danhage nevét nem nagyon szokás emlegetni, pedig nagyon ízesen játszik ez a szikár, borostás fickó, aki nem mellesleg negyedszázada Englund egyik legfontosabb partnere a banda soraiban. Most is nagy átéléssel, gyakran behunyt szemmel nyomta – látszott, hogy játék közben belül tiszta tűz és szenvedély az egész ember. A billentyűs Rikard Zander nem egyszer hangszere mögül előre jőve buzdította a publikumot, míg a Gimli-szerűen törp fazonú basszer, Johan Niemann már puszta fizimiskájával is igazi jelenség.
A turné – egyetlen nap szünettel – december 22-ig folyamatosan, estéről-estére megállás nélkül megy tovább, hát komolyan le a kalappal, ha ilyen elánnal és lelkesedéssel tudják végignyomni az egészet. Riszpekt! Ezek után remélem, a karcsú nézőszám nem szegi a szervezők kedvét, és lesz még Evergrey-koncert Magyarországon. Én összességében elégedetten távoztam: a svédeket mindig jó látni, az Inner Vitriol felfedezése pedig nem várt bónuszt jelentett ezen az estén.
