Élő Fém: ENFORCER / TÜRBÖWITCH / KILLERSICK – Bp., Supersonic – Blue Hell & KVLT
Írta: Schmidt Péter
2014-es első magyarországi koncertjén (régi Dürer kisterem) volt szerencsém anno először elcsípni a svéd Enforcert, és az élet úgy hozta, hogy aztán azóta sem találkoztunk – egészen mostanáig. Az akkori turnén az időközben már feloszlott holland Vanderbuyst kísérte őket, meg a legjobb formájában lévő kanadai Skull Fist, és az a buli életem egyik legintenzívebb kisklubos koncertélményeként ragadt meg a memóriámban. Azóta – baromi gyorsan – eltelt bő egy évtized, és ennyi idő után főleg és elsősorban arra voltam kíváncsi, a brigád élő intenzitása vajon meg tudott-e maradni azon a perzselő hőfokon, amivel akkor olyan komoly benyomást tettek rám.
Első előzenekarként az öt éve alakult soproni KillerSick triója állt a Blue Hell zsebkendőnyi színpadára, akik kilenc saját nótával és egy feldolgozással álltak neki a hangulat beizzításának. Stúdiófelvételeiket – kép EP-ről van szó – előzetesen nem hallottam, és élőben sem találkoztunk még, így elsőre annyi jött le, hogy egyelőre az amúgy tök szimpatikus, jól érezhető lelkesedésükhöz a hangszeres teljesítményük még nem ér fel. Voltak-vannak amúgy egész jól elkapott riffjeik, témáik, lehet ebből még akármi, de a hangszerek magabiztos uralása terén még van hová fejlődniük, az tény. A zenei irányvonalat tekintve amúgy a Toxik Holocausttól elővett Nuke The Cross jó iránytűnek mondható, de akár még a Municipal Waste-et és az Iron Reagant is megemlíthetem. Amolyan gördeszkás-pizzaszelethajigálós-sörvedelős, feelingből eltolt crossover/thrash muzsika ez, ami elsősorban szórakoztatni és kikapcsolni akar – ha meglesz a magabiztosabb, pontosabb színpadi hangszerkezelés, akkor produkálhatnak még underground meglepetést, tényleg voltak ígéretesebb mozzanataik. (Még valami: a helyükben én elgondolkodnék még egy gitáros bevételén, jót tenne a dolog a töményebb élő megszólalásuknak.)
A budapesti illetőségű Türböwitch produkciója ezek után már tokkal-vonóval rendben volt,amiben egyfelől nyilván benne volt a tagok évtizedes rutinja és összeszokottsága, meg a két gitáros felállás töményebb megszólalása, másfelől meg hát – minden tüskésség és rútság ellenére – bizony jól megírt, kerek nótáik vannak. A 11 számos setlist mindkét lemezükről válogatott, de játszottak a készülő harmadikról is, szóval a műsor összeállítására nem lehetett panasz. A maguk szutykos, alkoholgőzös, néhol blaszfémikus hangvételű thrash/black/punk/Motörhead-on-speed egyvelegével itthon azt a szerepet töltik be, mint tőlünk nyugatabbra mondjuk a Midnight, a Bütcher, a Hellripper, a Violent Sin, a Gehennah vagy a fentebb említett Toxic Holocaust, és hogy valamit nagyon jól sikerült elkapniuk, azt már csak a tavalyi wackenes fellépésük ténye is bizonyítja. Az olyan, többnyire fénysebességgel daráló nótákkal, mint a Nightmare Incarnate, a Fuck Off In Hell, a Moshpit At The End Of The Day vagy az Infernal Beer Demons, egész szépen megmozgatták a publikumot – néhol talán még nagyobb ovációkat kaptak, mint később aztán a főzenekar. A nem éppen agysebész szövegeket nyilván a helyükön kell kezelni, a történet még véletlenül sem a világmegváltásról szól náluk, de sörgőzös hangulatfokozásban per pillanat verhetetlenek.
Habár az Enforcer legutóbbi teljes értékű anyaga a Nostalgia című tavalyelőtti nagylemez, ehhez képest ezen a miniturnén erről csak három dalt vettek elő, míg a Diamonds öt, a személyes kedvenc From Beyond pedig négy nótával képviseltette magát. Az intróként bejátszott Diamonds And Rust (a Judas Priest-féle 1977-es verzió, naná) lecsengését követően rögtön két tétel is ez utóbbiról hangzott el a Destroyer és az Undying Evil képében, ezek után jött csak a 2023-as Unshakle Me, majd a From Beyond címadója.
A korábbi időszakhoz ezt követően kezdtek csak visszaásni, felváltva jöttek régebbi és újabb keletű nóták, beékelve ezek közé a Black Sabbath egyik emblematikus szerzeményét, a Die Youngot is. Dio nyilván pótolhatatlan, Olof Wikstrand hangja hozzá képest metszőbb és kevesebb árnyalattal bír, de ezzel együtt is korrekt volt a svédek verziója. Sajnos a sokak által kárhoztatott, általam viszont kimondottan kedvelt Zenith albumról csak a Zenith Of The Black Sunt vették elő (egy Die For The Devil és egy Ode To Death még igen jólesett volna), és tavalyelőttről is hiányoltam a Metal Supremaciát, azért a program összeállítása és az előadás színvonala meg intenzitása összességében rendben voltak.
A megszólalás sajnos már kevésbé – ugyan a hangmérnök srác szemmel láthatóan mindvégig keményen küzdött, teljesen a helyére húzkodni a hangzást a végére sem sikerült. Vállalhatatlan azért nem volt a dolog, azt nem mondanám, de tény, hogy a Türbö bizony jobban szólt hozzájuk képest. Viszont a 11 évvel ezelőttivel összevetve a csapat élő intenzitása jottányit sem csorbult, és ami még meglepőbb, Olof hangja is a régi módi szerint hasít, pedig elég extrém igénybevételt jelenthet az általa művelt énekstílus.
A 17 nótás, erős másfél órás szettet ráadásként a Katana és a Midnight Vice old school kettőse zárta – egy jobban sikerült megszólalással a zenekart kb. bármikor újból szívesen megnézném, ez nem is kérdéses. Remélem, újabb 11 évet erre már nem kell várni. (Köszönet az Insane Hellride-nak a szervezésért, még sok ilyet magunknak!)
