(írta: Schmidt Péter)
Göteborg és vonzáskörzetének fiai koncertek szempontjából ugyancsak elkényeztetnek minket mostanában. A közelmúltban járt nálunk az In Flames, pár napja kanyarodott erre a Dark Tranquillity, hamarosan pedig érkezik az Evergrey és a The Halo Effect is. (Az At The Gates vajon mikor ér ide?) E headliner státuszban koncertező svéd brigádok mellé rendre figyelemre méltó turnétársak csatlakoztak-csatlakoznak, szóval rendszerint érdemes időben érkezni. Hét közepe és dolgos munkanap lévén sajnos még így sem sikerült az ezt az estét nyitó német Hiraes programjára odaérni – ezúton is elnézést ezért tőlük és az olvasóktól is. (Jelen lévő ismerősöktől annyit sikerült megtudnom, hogy az énekesnővel kiálló melodeath brigád egy becsületes, de egyelőre azért még nem elsöprő erejűvé érett produkcióval állt elő – eléggé az út elején járnak, szóval a jövő hozhat még számukra bármit.)
A már sikeresen elcsípett finn Wolfheart élőben sajnos már harmadjára sem tudott meggyőzni, amiről elsősorban egyébként nem is maguk a zenészek tehetnek. Kezdem azt hinni, hogy vagy nem a megfelelő hangmérnökkel dolgoznak, vagy a technikai hátterük nem megfelelő – mindenesetre eddig valamiért minden találkozásunkkor tompa, kásás, minden részletet maga alá temető hangzás sújtotta őket. Így volt ez most is, amit már csak azért is sajnálok, mert lemezen hallgatva őket azért jócskán van kraft ebben a komor melódiákat sem nélkülöző, epikus felhangokkal bíró, jobbára death metal alapú muzsikában. A billentyűs témáik ezúttal is gépről mentek, ami nálam mindig vörös posztó, pláne hogy esetükben nem csak néhány kis színező szösszenetről van szó. Hét dalt játszottak amúgy, hármat az idei Draconian Darknessről, egyet a 2022-es lemezről, és összesen hármat az első kettőről. A köztes időszak három albumát ezúttal hanyagolták – ez van, ennyi fért most bele a rendelkezésükre álló kb. 35 percbe. Az utolsóként prezentált Grave-nél kezdett végre úgy-ahogy magára találni a hangzás, de itt már le kellett húzniuk a rolót, pedig innentől indulhatott volna be igazán a dolog. Szimpatizálok a bandával és drukkolok nekik, de az élő megszólalásukat a saját érdekükben nagyon rendbe kellene tenniük. És egy hús-vér billentyűs leigazolása sem tenne rosszat, na.
A finnekhez képest a Moonspell már rögtön az elején nagyon jól szólt, és még ezen is tudtak az illetékesek tovább igazítani menet közben. Három Irreligious albumos dal foglalta keretbe a műsort – Opium és Awake! volt az indítás, Full Moon Madness a zárás -, és egyben erről az anyagról is játszottak a legtöbbet e tételek képében. A 2015-ös Extinct és az ennél épp húsz évvel korábbi Wolfheart irányából volt még két-két nóta, a köztes időszak lemezeinek némelyikéről pedig mutatóba került elő egy-egy szerzemény. A két legfrissebb nekifutásról meglepetésemre nem került elő semmi (holott szerintem a legutóbbi Hermitage a portugálok hosszú ideje legjobban sikerült korongja lett), így a tizenegy dalos szett inkább amolyan karrierösszegzésnek volt mondható, erős hangsúllyal az őket először a térképre tevő kilencvenes évek közepi dolgaikkal. (Erős sajnálatomra a Sin/Pecadóról semmit nem játszottak, pedig azt a lemezüket nagyon kedvelem).
A már említett kitűnő hangzás mellett a vizuális körítés ugyancsak a sokéves átlag felett volt az okosan kitalált vetítésekkel és az ízléses fényekkel. Kifejezetten lelkes reakciókat váltott ki a közönségből a portugálok nagyjából órányi programja, aminek a mértéke, úgy tűnt, őket magukat is jólesően meglepte. A koncertet a tőle megszokott vehemenciával vezénylő frontember, Fernando mellett a Mercyful Fate-pólós basszer, Aires Pereira volt a legaktívabb szereplő, de a lelkesedés a náluk kevesebbet mozgó többi muzsikuson is látszott. Az ünnepi hangulat a Vampiria/Alma Mater/Full Moon Madness záró hármasánál emelkedett csak igazán a tetőfokára – utóbbi alatt ahogy a háttérbe vetített hatalmas telihold előtt játszotta a zenekar ezt a monumentális darabot, na, hát az tényleg hátborzongató volt. Kiváló koncertet celebrált a Moonspell, remélem, legközelebb headliner státuszban érkeznek majd hozzánk.
Ezen a turnén a főzenekar viszont a svéd Dark Tranquillity, akik merőben más dalválasztási koncepcióval álltak elő, mint a portugál kollégák. Igaz, nekik van is friss – idei – nagylemezük, amiről nem kevesebb, mint hat szerzeményt el is játszottak. A 18 nótás setlistnek ez éppen az egyharmadát jelentette, de ezen túlmenően is a 2000-es évek dalai voltak náluk a fókuszba helyezve. Konkrétan az első három albumról nem is hangzott el semmi, és a személyes favorit Projector meg a Haven is csak-egy számmal képviseltette magát. Kisebb hiányérzetem akadt is emiatt, legalább a The Gallery és a The Mind’s I egy-egy szerzeményét még szívesen meghallgattam volna. Ugyanakkor a megidézett albumokról javarészt tényleg az ízlésemhez leginkább passzoló dalokat vették elő (Final Resistance, Misery’s Crown, Lost To Apathy, The Wonders At Your Feet, stb.), szóval inkább nem panaszkodok. A hangzás és a vizuális körítés náluk is rendben volt, azzal a megjegyzéssel, hogy a program közepe táján volt egy néhány dalnyi időszak, amikor valamiért az ének kicsit halkabb lett – az utolsó 20-25 percre viszont aztán ez újból helyreállt.
A hangulatra náluk sem lehetett panasz, a színpadon és az előtt is elégedett fejeket láthattunk – külön jól szórakoztam a vigyorogva hörgés nagymestere, azaz Mikael Stanne fejszerkezetén. Őt mindig jó látni. Nem mellesleg pedig a tiszta énektémákat is nagyon klasszul hozta. Habár a zenekari felállásban a 2020-as évek komoly változásokat hoztak, a frissebb arcokkal is abszolút zökkenőmentes az élő produkció, beleértve ebbe a turnén vendégként pengető Peter Lyse Hansent is, aki régisulis, ikergitározós pózok tucatjait nyomatta Johan Reindholz-szal vállvetve. Órát nem nézve kb. másfél órásra saccolom a svédek koncertjét – sokszor láttam már őket, de most is felhőtlenül el tudtak szórakoztatni, egy percig sem hagytak unatkozni, a késői időpont ellenére sem. Látjuk még egymást, ebben biztos vagyok.
