Rendesen belendült az idei koncertszezon: nemcsak minden hétvégén, de hétköznapokon is bőven van mire ellátogatni Budapest szerte. A Barba Negra ezúttal egy kellemes szombat estén duplázott, a friss lemezén még jobban bedurvult Hooligansszel és az 50 éves fiatalságát ünneplő Bátky „BZ” Zoltánnal. BZ nagyjából negyedszázada a magyar progresszív underground meghatározó alakja, tekintélyes dalszerzői és énekes életmű birtokosa. Az illusztris karrier számos meghatározó zenekar munkásságát öleli fel, ezek közül ezúttal három banda élén lépett fel az ünnepelt, melyekkel néhány meglepetés darabot is előadtak, nagyjából három és fél (!) óra játékidő alatt. 

A frontember 2017-ben csatlakozott a magyar doom istenség Mood egyik utódzenekara, az est folyamán elsőként színpadra állt, 2001 óta létező Wall Of Sleep legénységéhez, akikkel már készül a BZ-vel összeállt és rögzített The Road Through The Never (2018) album folytatása. A WOS tipikusan egy olyan zenekar, amelynél az első személyes találkozást követően alapvetően tudhatja az ember, mire számíthat élőben, és mindig örül neki, amikor megkapja azt. Természetesen várható volt, hogy főleg az együtt felvett lemez dalai lesznek terítéken, ugyanakkor pár korábbi tétel szintén előkerült. Így kapott helyet a setlistben többek között a Sins Of The Fathers, a címadó és a Fear mellett a No Quarter Given és a „Black Sabbath-osan jammelő Van Halen”-mód megszólaló Moon Street Lady. Nekem a Holdampf Gáborral rögzített …And Hell Followed With Him nem kevésbé a szívem csücske (mi nem az, ami a jellegzetes orgánumú frontemberrel készült?), ezért szívesen hallottam volna mondjuk a Stabat Watert is, de ne legyünk telhetetlenek! Érdekes, hogy bár kettejük hangszíne és énektechnikája merőben különböző, szerintem kifejezetten jól illenek BZ-hez Holdampf mester témái is. Viszont örülhettünk két új, harapós nóta debütálásának, azaz a The Plague és a Kingslayer párosának, mely utóbbihoz BZ kiváltképp pikáns felkonfot szolgáltatott, nem kevés utalással a hazai közéleti helyzetre.

A hangszeres teljesítményeket igazság szerint az est minden résztvevőjére nézve, hosszasan lehetne méltatni. Kivételes zenészekkel állt össze BZ pályája alatt, de az kiváltképp feltűnő volt ezen a speciális alkalmon, hogy mindhárom formáció Tony Levin és John Myung mellé felsorakoztatható kvalitású, és persze a szokásosnál több húrral felvértezett bőgőssel állt ki. Muszáj még kiemelnem a nyitó zenekar esetében annak vezére, Füleki Sándor (Leukémia, A.M.D., Mood) ízes riffjátékát és a dobos fülemnek Dave Murray/Adrian Smith-iskolázottságúnak tűnő, gyanúsan Type O Negative tematikájú bárddal nyomuló Kemencei Balázs elképesztő esztétikájú szólómunkáját. 

A jóleső stoner/doom bólogatások után a szintén új LP-t kiadni készülő, BZ által 2012-ben életre hívott At Night I Fly varázslatos progresszív rock/metalja következett egy olyan komplexitású és terjedelmű műsorral, amely önmagában elég lett volna egy énekesnek, ezzel szemben BZ, nem mellesleg makacs torokgyulladástól gyötörve, több mint kétszer ennyit nyomott le.

A srácok a legutóbbi hivatalos stúdiófelvétel, a Distress „könnyed” 11 percével vezették fel az előadást. Nagy örömmel fogadtam az első album egyik legerősebb dala, a Uriel és személyes kedvencem, a The Pit kalandos ritmusait, őserejű riffjeit és megragadó dallamait. Itt debütált az elbűvölő vokalista páros, köztük a Garda nevű friss zenekarával alig egy év alatt számos díjat bezsebelt Garda Zsuzsa, akit jó ismerősként üdvözölhetek. Az ANIF több különleges tétellel készült: elővették a Stonehenge időkből a Daniel Gildenlöw (Pain Of Salvation) közreműködésével született Unity-t, melyben ezúttal BZ Zsuzsival énekelt káprázatos duettet, felcsendült az Angelo Salutante (2001) címadója, valamint a fúziós legenda After Cryingtól (melynek BZ 2002 óta tagja) a felkavaró Új kor születik, további dinamikát és elgondolkodtató kisfilmet kapott verziója is. Az ANIF-tól is kaptunk egy új dalt, a The Sacrificial Lambet, egy hátborzongató sztorival és képregényszerű kisfilmmel megtámogatva. Az egész koncertblokkot jellemző érzelmi kavalkád csúcsa a legvégére maradt, és a rendkívüli érzékkel megkomponált, emocionális hullámvasútként utaztató, megint csak 10 perc feletti Wanted To Be hallatán az állunk végérvényesen leesett.

Az est harmadik, egyben utolsó fellépője a tizennégy év (!) kihagyás után, eredeti felállásban feltámasztott Wendigo volt, akik a 2004 és 2010 közötti aktív éveik során egy EP-t és két nagylemezt jelentettek meg. Ha az emlékezetem nem csal, 2007 táján, az Evergrey előtt láttam őket, és a Stonehenge utódzenekaraként, egy roppant lendületes és döbbenetesen agresszív, helyenként a magasságos Nevermore-éval rokon gitármunkával támadó alakulatnak könyveltem el őket. Mostani teljesítményüket látva ez a leírás ennyi év után is helytálló. Varjú „Crow” Attila számomra igen kedves, kifinomult játéka viszont nem maradt meg bennem kellő élességgel, úgyhogy valósággal ledöbbentett, amit most láttam tőle. Érdekes volt hallani BZ tolmácsolásában, miképp váltotta őt a direktebb játékú, mázsás groove-okban jeleskedő, legújabban a Sonic Bear Punch-csal nyomuló Gábor Béla „Kisbéci” a kettes album idején…

A számlista nagyobb része az egyes lemez dalaiból állt, így Kisbécit kevesebbet láthattuk a színpadon, ahogy a kettes bizonyos tételeit, a Reach-et és az énekileg a munkásabb darabok közé tartozó Entropia-t ütötte. Extra daraboknak ez esetben sem voltunk híján. Elhangzott a csapat által áthangszerelt Frozen feldolgozás (eredetileg Madonna), amelyet BZ anno egy televíziós tehetségkutatóban is előadott, és 2,5 millió tévénéző látta. A Wendigo gitárduója, Takács József „Jozzy” és Kozó Tamás „Kozi” Toxic Twins Projectje nemrég rögzített egy számos énekest felvonultató albumot, amelyen a főhős a Mirage című, meglehetősen súlyos és sötét nótában énekelt, így az szintén helyet kapott a műsorban.

A kivetítő végig működésben volt, a legszebb képsorokat az At Night I Fly előadása alatt pörgették rajta, a másik két alakulat egyszerűbb illusztrációkat kapott. A fények nem mentek az idegeinkre szerencsére, viszont látni lehetett, hogy egyes finomságokra fokozott figyelmet fordítottak. És hogy ne maradjon el a manapság kritikus mértékben és nevetséges színvonalon firtatott helyszíni hangzás témája sem: néhány bizonytalan percet és egy bizarr és szokatlan, a műsor java részét végig kísérő berregést (talán egy meghibásodott ventilátor lehetett) leszámítva, minden tekintetben példaértékűen dörrent meg a cucc, mint ahogy azt a Reddel ellentétben a Blue-nál megszokhattuk. Állítólag a Hooligans is nagyon jól szólt mellettünk, de az idei saját tapasztalatok alapján: nagytesó, tessék belehúzni! 

Egyébiránt volt elég gazdag merch is, a fellépett és kapcsolódó zenekarok portékáival, köztük friss nyomású ANIF pólóval, ma már nehezen beszerezhető CD-kel és a Toxic Twins Project egészen különleges támogatói kiadványával, s mindez zavarba ejtően kedvező áron. 

Örök élmény színvonalú koncertmaraton volt ez. Még egyszer ennyit e kimagasló pályából és földi évekből a csodás hangú Bátky „BZ” Zoltánnak! 

–Gáti Viktor