Nem sűrűn fordul elő, hogy egy bemutatkozó album majd minden európai metal szaklap pontozásában az élbolyban végez. A Long Island-i Dream Theater When Dream And Day Unite (Amikor álom és valóság egybeforr) című lemezével (kritikáját ld. a MHH No. 3-ban – a szerk.) éppen ez történt. Manapság, amikor a legtöbb fiatal zenekar a könnyebb utat választva inkább divattrendeket követ, örömömre szolgál bemutatni öt kiváló zenészt Mike Portnoy dobost, Kevin Moore billentyűst, John Myong basszusgitárost, John Petrucci gitárost és Charlie Dominici énekest akik a népszerűséghajhászásnál sokkal fontosabbnak tartják az igényes rockzene életben tartását. Vibráló muzsikájuk, amely sajátos légkörrel és erős karakterrel rendelkezik, a hetvenes évek rockmuzsikáját keresztezni a ma heavy metaljának virtuozitásával. A Dream Theater valami olyat ajánl a hallgatóknak, ami hosszú éveken keresztül hiányzott a palettáról; s ez a magas fokon művelt progresszív rockzene.

Hazai környezetben, Long Island legjobb klubjának, a Sundance-nek az öltözőjében beszélgetünk a zenekar tagjaival, akik lemezük megjelenése óta első alkalommal lépnek színpadra ma este. Egyszer csak az egyik srác felkiált: „Odanézzetek, kinn vannak a Crumbsuckersék, hozzuk be őket!”

„Régi barátaink, annak ellenére, hogy nem azonos zenei skálán mozgunk. Szeretjük a Crumbsuckers zenéjét, és ők is lejárnak a koncertjeinkre.”

A Crumbsuckers már a kezdet kezdetén is olyannyira kedvelte a Dream Theater dalait, hogy tető alá hozták a csapat szerződését saját kiadójukkal, a Mechanic-kal. Addig-addig fárasztották a cég alapító főnökét, Steve Sinclairt a fiúk demószalagjával, míg végül megadta magát, és eléjük tolta a jól megérdemelt szerződést.

„Az már nem az első demónk volt. Korábban Majesty néven játszottunk, és legelső felvételeinken még más énekelt. Charlie valahol meghallotta ezt a szalagot, és úgy érezte, neki velünk kell énekelnie. Megszerezte a telefonszámomat és attól kezdve nem volt nyugalmam. Egy vérbeli telefonos terrorkampányt indított. A falnak mentem már attól is, amikor meghallottam: >Szia, Charlie vagyok.< Legszívesebben megfojtottam volna, és egy nap, ahogy megérkeztem a próbaterembe, már lenn várt egy ismeretlen srác. A többiek mondták, hogy meghallgatásra jött, és eddig rendben is volt a dolog. De amikor elmondta, hogy ő szokott telefonálni, teljesen kikészültem. >Bárki, csak ő ne!< mondtam a többieknek. Még a közelemben sem akartam tudni őt, azonnal ki akartam tenni a szűrét a próbateremből, de végül belenyugodtam egy próbába. Akkoriban még nem vettem túl komolyan Charlie-t, de ez már régen volt. Aztán jogi nehézségek miatt névcserére kényszerültünk, amit így utólag egyáltalán nem bánunk. Valaki Las Vegasban levédte a nevet előttünk, így nem maradt más választásunk. Akkoriban nagyon el voltunk keseredve, de ez nem is csoda, hiszen éveken keresztül szinte hozzánk nőtt a Majesty név. Először Glasserre változtattuk, de végül az utolsó percben Dream Theater lett. Mike apja mesélt egyszer egy kaliforniai moziról, amit így neveznek és hirtelen beugrott, mennyire illik zenénkhez ez a név. Egyébként az első klipünket pont abban a filmszínházban szeretnénk felvenni. Ez egy klasszikus palota még abból a korból, amikor a moziknak igen jelentős szerepük volt a kultúrában. A Dream (álom) szó arra utal, hogy minden stílus felé nyitottak vagyunk, a Theater (színház) szó pedig koncertshow-nkkal asszociálható.”

És mennyiben kapcsolódik a Dream Theater koncepció az album címéhez?

SZÜRREALIZMUS

„Részben. Maga a cím tulajdonképpen az Only A Matter Of Time (Csak idő kérdése) című dalunk egyik sora, és azt jelképezi, hogy amennyiben bízol önmagadban és álmaidban, céljaidat elérheted. Kétféleképp is magyarázható ez. Egészen egyszerűen az álmok valóra válásával, szürrealista módon pedig az Álom és a Nappali Valóság összeolvadásával. Szóval többféleképp lehet értelmezni. A borítón egy álmából ébredő fickó látható, akit egy furcsa jellel próbálnak megbélyegezni. Ez a jel a Dream Theater zenekar szimbóluma, és a fotón csupán a fickóra vetődő árnyéka látszódik. Az egész valójában egy festett fotó, különleges hatással bír.”

És a dalok is egy koncepcióba illeszkednek?

„Nem, a dalszövegek nem kapcsolódnak egymáshoz. Egyes dalok nem állnak ugyan távol a koncepciónktól, de mindegyik külön jelentést hordoz. Legtöbbjük kitaláció, a fantáziánk termékei. Azonban egy dolog közös mindegyik dalunkban, üzenetünk pozitív. A másik jellegzetességük pedig az, hogy nem szájbarágósak, inkább önálló gondolkodásra késztetnek.”

Tervezitek, hogy más jellegű, esetleg a valós életből vett témákról írjatok a jövőben?

„Politikai témákra gondolsz, nem? Ezekkel most sok zenekar operál, nem állunk be a sorba. Természetesen nap mint nap feldühítenek a politikai események, s ez előbb vagy utóbb tükröződni fog a szövegekben is.”

Nem zavar titeket, hogy egy olyan kiadónál vagytok szerződésben, ahol eddig szinte csak thrash albumok jelentek meg, mint például a Vio-lence és a Voivod lemezei?

THRASH

„Csöppet sem. Egyébként is ez már a múlté. Kezdetben tényleg csak thrash bandákat szerződtettek, de most már hagyományos metalbandáik is vannak, és épp most fejezték be a tárgyalásokat egy Los Angeles-i glam bandával. Nekem, személy szerint, nagyon tetszik, hogy nem csupán egy irányzatra szűkítették le magukat. Amikor a Mechanicék, a Crumbsuckers közbenjárására megkerestek bennünket, még valójában nem is gondoltunk arra, hogy házalnunk kellene a különböző kiadóknál. Tehát ők voltak az elsők. Ez azonban nem jelenti azt, hogy utólag elhamarkodottnak ítélnénk meg a szerződés aláírását, bár azóta már több kiadó is ajánlkozott. Szerintünk a Mechanic rendkívül jó cég a független kiadók között. Egyrészt elég kicsik ahhoz, hogy rendesen odafigyeljenek a zenekaraikra, másrészről terjesztési együttműködésük az MCA-val azt jelenti, hogy csapataik szerte a világon rendes reklámot kapnak. Vehetjük a mi lemezünket is példaként: minden nagyobb magazinban megjelent a hirdetésünk, és a fontosabb boltokban is hatásos reklámunk volt. Mit is akarhatnánk többet?!”

Esetleg egy videóklipet, hiszen manapság, ha az ember Amerikában szeretne valamit elérni, akkor az MTV az egyetlen járható út…

„Nos, valóban ez az egyetlen problémánk. A terveink megvannak, ezeket már korábban említettük is, csupán a fejeseket kell meggyőznünk a klip szükségességéről. Még a lehetőséget sem szabad meghagynunk nekik arra, hogy nemet mondjanak. A jövő héten tárgyalunk egy videotársasággal, és a már megbeszélt, konkrét összeggel hozakodunk elő a Mechanicnál. Nem túlzottan divatos zenét játszunk, sőt stílusunk kimondottan távol áll minden kommersz irányzattól. Az MTV sokat segíthetne rajtunk.”

A zenakarnak tökéletesen igaza van. A Dream Theater nem kimondottan a tipikus amerikai banda, fényévekre van a Crüe, a Cinderella vagy a Bon Jovi világától, és az amerikai sajtó sem tudja őket betenni egyik előre elkészített skatulyájába sem. Európa azonban imádja őket, Angliában is a listák élén tanyáznak, csakúgy, mint a kontinens többi országában.

„Ez már a Majesty korában is így volt. Az a benyomásunk, hogy az európai rajongó, és persze az ottani sajtó is sokkal nyitottabb az új hangzásra. Németországból például rengeteg levelet kapunk, és nem ritka a hozzánk intézett olyan különleges kérdés, amitől még mi is meglepődünk. Hihetetlen, hogy mennyi mindent tudnak rólunk és zenénkről, anélkül, hogy akár egyszer is játszottunk volna Európában!”

A Dream Theater-féle progresszív muzsika, nem sorolható egyértelműen a metal egyik irányzatába sem. Egyáltalán metalzenének tartjátok a Dream Theatert?

„Bizonyos értelemben feltétlenül, sőt pár nótánk igen közel áll a thrash metalhoz is. Rengeteg stílusirányzat ötvöződik nálunk, így metal, a jazz és a hetvenes évek progresszív rockja. Nagyon sokan hasonlítanak minket a Rushhoz, de mi inkább a Kansast érezzük hozzánk közelinek. A hetvenes évek nagy zenekarai által létrehozott feelinget szeretnénk viszszahozni, persze modern hangzással. Természetesen többek szeretnénk lenni, mint csak metal. Azonban butaság lenne tagadni, hogy ez metal, elég csak megnézni minket élőben.”

Mint a koncert szemtanúja, nyugodt szívvel állítom, hogy a Dream Theater egyike a kilencvenes évek nagy zenekarainak. Ne felejtsd el, hol hallottad először ezt a nevet!

— Edgar Klüsener

-x-

Kedves Olvasónk! Az utóbbi években már találkozhattál a magazinunkban az Old School rovattal, amelyben a harminc éve megjelent lapszámok tartalmából szemezgetünk érdekességeket. A Petőfi Kulturális Ügynökség támogatásával most elkezdtük feldolgozni az első (még Metal Hammer Hunga­rica, majd Új Metal Hammer H néven kiadott) évfolyamokat, amelyek ma már szinte kivétel nélkül elérhetetlenek papír formátumban. Akár nosztalgiából olvasod, akár információgyűjtés céljából, reméljük neked is legalább annyi örömet okoznak ezek az archív anyagok, mint nekünk. Jó szórakozást! 

METAL HAMMER HUNGARICA No. 4 (1989/4) – TARTALOM
HAVI METAL – Szerkesztői gondolatok
M.O.D. – Nem is olyan buta ez a Billy gyerek
WOODSTOCK ’89 – Az év koncertje?
SÚGD MEG NEKÜNK – Ha egyszer a levelesláda kinyílik
FORRÓ DRÓT – A lehető legforróbb hírek
HANGPRÓBA – De ki az utolsó?
SOKKOLÓ KORONGOK – White Lion, Sodom, Anthrax és még ezer LP
DEATH – Elcsíptük Chuckot
DARK ANGEL – A Slayer árnyékában
MOTÖRHEAD – Lemmy bácsi szomorú
KEE MARCELLO – A szuperkemény gitáros
CLASSICA – Még idén lesz nagylemez!
MORTAL SIN – Erszényes thrasherek
DESPERADO – Dee kinyitja a száját
CRIMSON GLORY – Interjú Geoff… azaz Midnighttal
POKOLGÉP – Egy éjszakai bevetés képei
ÉLŐ FÉM – Moby Dick, Kreator, Exit, Sámán… live!
NDK METAL – Trabant, Wartburg, Hardware
NO FOR AN ANSWER – Hardcore
DEMONSTRÁCIÓ – Ömlesztett szalagok
HAZAI HEAVY ATYÁK II. – Molnár ‘Elefánt’ György szólóban
GITÁRMÁNIA – Még mindig nem megy?
LORD – A Lord legyen velünk
DREAM THEATER – A múlt havi Hangpróba-nyertesek
METAL CHURCH – Magyarázom a dalaimat
ACCEPT – Irány Amerika!

Régi lapszámaink digitális kiadását keresd a laptapir.hu rendszerében!
https://laptapir.hu/magazinok/hammerworld

A honlapon ezen a címkén keresztül éred el a kapcsolódó bejegyzéseket:
http://hammerworld.hu/tag/hw004/