Február 7-én indult a Dirty Honey Can’t Find the Breaks elnevezésű turnéja Európában, amivel március 3-án Budapestre is ellátogatnak. Valóban úgy tűnik, mintha a banda nem találná a féket, hiszen hihetetlenül sikeres pár éven vannak túl, két nagylemezt adtak ki, valamint olyan legendás zenekarok előtt léptek fel, mint a Kiss vagy a Guns N’ Roses. Az együttes azóta sem lassított le, a frontembert, Marc LaBelle-t is csak az úton tudtuk elkapni egy beszélgetésre, aki szívesen mesélt az új albumról, a zenekar terveiről, illetve eddigi sikereik titkáról.

Mire számíthatnak a rajongók a Dirty Honey élő fellépéseit illetően a közelgő turnén? Lesznek meglepetések vagy változások a produkcióban az előző évekhez képest?

„A legnagyobb meglepetés mindenképpen az lesz, hogy új dalokkal állunk színpadra, amiket Európában még sohasem adtunk elő. Emellett jelentősen fejlesztettük a színpadképünket az utolsó európai látogatásunk óta. Ez az első alkalom, hogy van fénytechnikusunk és hogy valóban egy olyan turnén vagyunk, ahol a színpadkép szervesen kapcsolódik a zenéhez. Ugyanakkor próbáljuk megőrizni a rock’n’roll bandák hitelességét és mindazt a spontaneitást, ami ezzel jár, ennélfogva még mindig a zenét helyezzük előtérbe.

Nyilvánvalóan az a legfontosabb dolog, hogy jól adjuk elő a dalokat. Nem számít, hogy milyen a színpad kinézete, ha nem énekelsz jól és az együttes nem játssza jól a dalokat, akkor véleményem szerint az nem lesz jó koncert, tehát továbbra is nagy hangsúlyt fektetünk a kiváló előadásmódra. Az új dalokkal, valamint minden mással együtt egy teljesen új showt viszünk Európába, ami miatt nagyon izgatottak vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy remek turné lesz.”

Tapasztalatod szerint mi a legjobb, valamint a legnagyobb kihívást jelentő része a turnézásnak? Egy hosszú turné igényel extra felkészülést a részetekről?

„Nem kell igazán sok mindent tennem a hangom felkészítéséhez egy hosszú turnéra, hiszen minden nap elvégzek egy 15-20 perces vokális gyakorlatot, ami segít abban, hogy a hangom formában maradjon, függetlenül attól, hogy turnéra készülünk vagy sem. Tehát előkészítés szempontjából ez a legtöbb, amit csinálok. Ezenkívül a zenekarral nyilvánvalóan összejövünk és pár alkalommal próbálunk. Általában nem lehet megjósolni az élő show-k energiáját és azt, hogy egy fantasztikus közönség miként befolyásolhatja az teljesítményemet, úgyhogy néhány koncertet le kell nyomnom, mielőtt igazán kényelmesen érezném magam a színpadon. Egy hosszú turné során a legnagobb kihívást kétségkívül a kőkemény munka és az ebből adódó fáradság jelenti. Ha megnézed a menetrendünket, sok két vagy három egymás utáni fellépésünk van, ami igazán megerőltető tud lenni, ennek ellenére nagyon élvezem a turné minden pillanatát.

A legörömtelibb része pedig, amikor elérkezel a végéhez és visszanézel minden helyre, ahol jártál, valamint a koncertekre, amiket adtál és látod a bejegyzéseit mindazoknak, akiknek az estéjét jobbá tetted, ami tényleg fantasztikus érzés. A zenekar megalakulása óta azonban az okozza a legtöbb örömöt, amikor fiatalokat látunk a dalainkat játszani. Valakit arra inspirálni, hogy felkapjon egy hangszert, igazán különleges érzés számunkra, hiszen mi is így kerültünk bele a rock’n’rollba. A zenekarok, akiket szerettünk arra inspiráltak minket, hogy hangszert ragadjunk és ezt továbbadni a következő generációnak igazán felemelő érzés.”

.

Sok feltörekvő zenekar van, akik mindent megadnának azért, hogy eljussanak akárcsak arra a szintre, ahol most a Dirty Honey tart. Van valamilyen tanácsod számukra?

„Kezdetben sokan nagyon ambiciózusok, hogy menedzsert vagy ügynököt szerezzenek, még mielőtt készen állnának rá. A zeneiparban gyakran elhangzik egy kifejezés a menedzserek részéről, miszerint »nézzük meg milyenek lesznek 100 fellépés után«. Senki sem indul úgy, hogy az első koncertjén felszántja a színpadot és lázba hozza a világot, ami egy csapásra híressé teszi. Időbe telik míg igazi művésszé és előadóvá fejlődsz. Én kétségtelenül túl törekvő voltam, amikor először fel akartam fogadni egy menedzsert, hogy beindítsa a pályafutásomat.

Most visszatekintve belátom, hogy tényleg nem álltam készen arra, hogy a Guns N’ Roses, a Kiss vagy a Black Crowes előtt lépjek színpadra akkor, amikor eleinte ezekre vágytam. Jó pár évig játszottam kis bárokban Los Angelesben, mielőtt a dolgok valóban beindultak volna és úgy gondolom, hogy így lehet rászolgálni a sikerre, valamint igazán megtanulni, hogy hogyan kell a közönséggel jól bánni, ami rendkívül fontos része egy előadói karriernek.

Ezenkívül nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire fontos maga a zene és a hitelesség. Véleményem szerint egy nagyszerű dal úgyis áttör a minket körülvevő zajon és megtalálja az útját a közönséghez, feltéve, ha tényleg elég jó. Tehát a legjobb tanács, amit bárkinek is adhatok az az, hogy dolgozzon saját dalokon és játsszon élőben annyit, amennyit lehetséges. Az elszántság is rendkívül fontos, de ha valaki elég szenvedélyes a zene iránt, akkor az eltökéltsége csak nőni fog, ahogy egyre több sikert ér el az úton.”

Az eddigi albumaitokat magatok adtátok ki. Mi a legfőbb oka ennek a döntésnek? Szándékotokban áll függetlennek maradni a jövőben?

„Nyilván kaptunk már lemezszerződési ajánlatokat, de őszintén szólva, nem tudok eleget a zeneiparról ahhoz, hogy el tudjam dönteni, hogy hosszútávon mi a helyes döntés. Egy kicsit viszont értek a pénzügyekhez, főleg ahhoz, hogy hogyan működnek az albumeladások és a Spotify streaming kifizetések. Az egyik fontos tényező, amiért nincs kiadónk az az, hogy egy lemezszerződés nem igazán teszi lehetővé, hogy pénzt keress streamelésből, mivel a kiadó kapja a streaming bevételek legnagyobb részét. Valójában a legfőbb ok, amiért függetlenek vagyunk az az, hogy egyszerűen nem akarjuk, hogy túl sokan beleszóljanak a fontos döntésekbe például a marketingről, vagy hogy mi legyen a következő kislemezünk és hasonlók. Bízunk a banda menedzserében, emellett én bízom az ügynökömben és nagyon megbecsülöm mindkettőjük véleményét.

Amióta Los Angelesbe költöztem az volt a vágyam, hogy Mark DiDia legyen a menedzserünk, hiszen olyan legendás előadókkal dolgozott a karrierje során, mint az Aerosmith, AC/DC és a Guns N’ Roses, szóval tudtam, hogy ő a mi emberünk. Amikor végre eljött az ideje, hogy menedzsert válasszunk, tisztában voltam azzal, hogy Mark lelkesedik a zenénkért és ez nagyon sokat számít, amikor kreatív döntéseket kell hozni. Mindenképpen olyan személlyel akartunk együtt dolgozni, aki osztozik a szenvedélyünkben, illetve a kreativitásunkban és ő kétségtelenül ezt teszi. Ráadásul a menedzserünk lemezcégeket is vezetett korábban, részben emiatt gondoljuk úgy, hogy nincs szükségünk kiadóra, mivel ő tényleg ért a dolgokhoz ezen a téren is.

Nyilván még további tényezők is állnak a döntésünk hátterében, hogy miért vagyunk független zenekar. Maradjunk annyiban, hogy egyelőre még nem kaptunk olyan ajánlatot, ami miatt át kellett volna gondolnunk az álláspontunkat, majd talán, ha valaki 10 millió dollárt ajánlj, akkor megtesszük.” (nevet)

Az együttes második, Can’t Find the Breaks című nagylemeze tavaly novemberben jelent meg. Meg tudnál osztani pár részletet, hogy hogyan született meg az új album és hogy az alkotói folyamatok mennyiben tértek el az előző lemeztől?

„A legnagyobb különbség az volt, hogy ez alkalommal el tudtunk utazni Ausztráliába, hogy újra együtt dolgozhassunk a producerünkkel. Az első albumunkat a koronavírus idején készítettük, így ő Ausztráliában volt, mi pedig Los Angelesben, ennélfogva a lemezt Zoomon keresztül vettük fel, ami nem igazán volt ideális számunkra. Ezúttal több hetet töltöttünk Ausztráliában, ami fantasztikus volt, mivel még sosem volt ilyen sok időnk új anyagot készíteni. Nagyon örülök, hogy sikerült szabaddá tennünk magunkat majdnem egy teljes hónapra, mert úgy érzem, tényleg remek lemezt készítettünk azáltal, hogy lehetőségünk volt kísérletezni és több időt szánni a dalszövegírásra, valamint a dallamok és harmóniák kitalálására. A banda többi tagja is profitált az extra időből, hiszen így ők is mélyebben bele tudtak merülni a számokba és tökéletesíteni tudták a saját részeiket.

A kreatív folyamatokat tekintve pedig az új anyag sokféleképpen jött létre. Volt olyan dal, amit a srácokkal a stúdióban együtt alkottunk, de volt, ami John által írt gitár riffből született, ilyen volt például a Won’t Take Me Alive című szám. Beleszerettem a riffbe abban a pillanatban, amint meghallottam, ennek ellenére hat hónapba telt, mire befejeztük azt a számot, de az ilyen nehézségekbe bele kell törődni és remélni, hogy végül nagyszerű dal lesz belőle.”

A zenétekre nagy hatással voltak a ’70-es és ’80-as évek együttesei, mint például az Aerosmith és a Led Zeppelin. Nehézséget jelentett beépíteni ezeket az hatásokat a saját hangzásotokba és stílusotokba úgy, hogy ne utánzatoknak hassatok?

„Nem, nem jelentett nehézséget. Úgy gondolom, hogy ez a hitelességre vezethető vissza, hiszen, ha autentikusan éled az életed és a saját élményeidről, valamint tapasztalataidról énekelsz, akkor lesz egy egyéni stílusod, ennélfogva másképp fogsz hangzani és máshogyan fogsz kinézni, mint a többi előadó. Talán furcsán hangzik, de szerintem a rock n’ roll olyan, mint a pizza. A rockbandák, mint például az Aerosmith, az AC/DC vagy a The Rolling Stones, mind ugyanabból állnak; egy énekesből, két gitárosból, egy basszusgitárosból és egy dobosból. Ennek ellenére, mindegyiküknek megvan a saját, jellegzetes hangzása és egyedi stílusa, ami kifejezetten az övék. Akárcsak a pizza; ehetek egyet Los Angelesben vagy New Yorkban, hiába ugyanazok az összetevői, mégis teljesen más ízük van.

Összeségében nincs baj a zenei hatásokkal, feltéve, ha autentikus tudsz maradni és nem próbálsz túl keményen úgy hangzani, mint egy másik előadó. Tulajdonképpen mindegyik kedvenc együttesemre sok másik zenekar hatással volt, amit hallok is a dalaikon, az egyediségüknek köszönhetően mégis mindig tudom, hogy éppen melyik banda szól a rádióban.

Ami a Dirty Honey hangzását illeti, nem volt igazán kihívás, sőt, még tudatos erőfeszítés sem az, hogy úgy szóljunk, mint mi magunk. Kétségkívül hallom más énekesek, például Robert Plant, Steven Tyler vagy Axl Rose erős befolyását az énekstílusomban, de nyilván nem hangzom teljesen úgy, mint ők. Zenealkotás során a bandám tagjai és én csak beletesszük a saját hangunk és stílusunk ebbe a gépbe azt várva, hogy valami friss fog kijönni belőle és remélem, hogy valóban ez történt.”

Most, hogy megjelent az új album, milyen tervei vannak a zenekarnak erre az évre?

„Az évet a brit és európai turnéval kezdjük, majd tavasszal és nyáron fel fogunk lépni pár fesztiválon az Egyesült Államokban. Ezenfelül épp most jelentettük be, hogy idén először megyünk Ausztráliába, szóval az is nagyon izgalmas lesz. Valamikor szeretnénk eljutni Japánba, illetve egy közép-és dél amerikai turnét is szívesen csinálnánk, de még meglátjuk, hogy mit hoz a jövő. Ez mindenesetre egy izgalmas időszak és nagyon örülünk, hogy vannak új területek, amiket végre felfedezhetünk ebben az évben.”

.

A Dirty Honey híres a kirobbanó energiájú élő fellépéseiről. Gondoltatok már arra, hogy felvegyétek őket és kiadjatok egy élő albumot?

„Ó, igen, abszolút. Minden koncertünket felvettük az utolsó turné során és ugyanezt fogjuk tenni egész Európában is, szóval már vannak tervek ezzel kapcsolatban. Majd meglátjuk, hogy mikor valósul meg, de kétségkívül tervezzük egy élő lemez kiadását. Ez számomra kifejezetten fontos, mivel gyerekként az élő albumok voltak a kedvenceim, mint például a Get Yer Ya-Ya’s Out! a The Rolling Stonestól, vagy a Kiss Alive, sőt az Aerosmithnek meg a Led Zeppelinnek is volt egy csomó remek élő lemeze, de úgy érzem, már régóta nem jelent meg igazán nagyszerű élő album. Én mindenképpen nagyon szeretném, ha nekünk is lenne egy ilyen lemezünk, mivel az élő albumok hatalmas részét képzik a zenei ízlésemnek.”

Visszatekintve az eddigi pályafutásodra, van-e olyan konkrét pillanat, amely kiemelkedő számodra vagy fordulópontként tekintesz rá?

„Az utóbbi időben együtt lógni olyan legendákkal, mint Slash és Axl Rose lenyűgöző volt számomra, vagy még mindig hihetetlenek azok az alkalmak, amikor Slash néha felhív, hogy elmondja, hogy tetszett neki egy új számunk vagy csípte az egyik előadásunkat. A legmeghatározóbb pillant számomra viszont az volt, amikor Los Angelesben játszottunk és Chris Robinson, a The Black Crowes frontembere elénekelt velünk egy dalt. Elképesztő érzés volt, hogy az egyik kedvenc énekesem a közös turnénk utolsó állomásán ott áll mellettem, hogy színpadra lépjen velem. Ez egy nagyon különleges élmény volt számomra, valószínűleg sosem fogom elfelejteni. Gyerekkoromban imádtam őt és nagy hatással volt rám mind művészként, mind emberként. Nagyon hálás vagyok azért, hogy a közös turné alatt megismerhettem kicsit közelebbről és a sok jó tanácsért is, amivel ellátott az út során.”

Befejezésül, ha egy lakatlan szigeten rekednél akkor melyik öt lemezt vinnéd magaddal?

„Az első biztosan A Little South of Sanity lenne az Aerosmithtől, mivel az az egyik abszolút kedvenc lemezem. Az AC/DC Live is a listán lenne, ugyanúgy, mint a Get Yer Ya-Ya’s Out! a Rolling Stonestól. Úgy tűnik, hogy csak élő felvételeket választanék. (nevet) A Guns N’ Roses Live Era:’87-’93 is egy másik nagy kedvencem, aztán egy csavarként bedobnám Tom Petty Full Moon Fever című albumát, amit ugyancsak rendkívül szeretek.”

https://www.facebook.com/events/1160176641608423