Kiadó: earMUSIC / Írta: Schmidt Péter / Értékelés: 9
Szegény Steve Morse sokak szemében még 30 évnyi szolgálat után is „új fiú” volt a Purple fedélzetén – elképzelni sem tudom, a többieknél szó szerint egy generációval fiatalabb új gitáros, Simon McBride leigazolásához mit szólnak a zenekar ezüstös halántékú ősrajongói. Érdemes pedig adni neki – és az új lemeznek – egy esélyt, mert akik esetleg Morse játékát és soundját túl modernnek és/vagy sterilnek tartották, azok örömmel üdvözölhetik Simon vaskosabb hangzású, nyersebb és ösztönösebb gitározását. Jómagam mondjuk nagyon csípem a Morse-féle Purple-t, és magát az arcot is, de tény, hogy Simon megjelenése egyfajta friss lendületet adott a gépezetnek. Rögtön le kell azonban szögeznem: ő sem Blackmore-klón, a klasszikus zenei ihletettség például hiányzik a játékából, inkább zajosabb és itt-ott bluesosabb húrokat penget. Erősen örülök, hogy producerként továbbra is Bob Ezrin ügyködött az öregfiúk mellett – a vele készült utóbbi lemezek friss, levegős, jól áttekinthető megszólalását én nagyon szeretem, és e téren ezúttal is teljes az elégedettségem.
A provokatívan minimalista lemezborító és a rákarcolt talányos albumcím mögött 13 dal sorakozik fel 52 percben, zenei szempontból egészen változatos spektrumot bejárva. Vérbeli Purple-hard rock érkezik a Sharp Shooter, a Portable Door és a tempós Now You’re Talkin’ képében; érzelmes, ám nem csöpögős líra az If I Were You meg az I’ll Catch You; atipikusabb refrénnel meg fasza felelgetős szólózással jön a Lazy Sod – ezek mind remek szerzemények, amikhez érdemes odafigyelősen többször is visszatérni. A csúcspont azonban számomra a záró, kalandozós Bleeding Obvious, ami szinte már nettó progrock – és baromi klassz! Gillan ugyan már jó ideje visszafogottabban hozza magát, de ahogy énekel, az még mindig roppant stílusos (és valahol vagányul csibészes is), Don Airey karakteres billentyűzése pedig hangsúlyosan mutat vissza a korai klasszikusok irányába. Mindezt a Glover/Paice ritmusszekció vibráló játéka támasztja alá, különösebb hivalkodás nélkül, de igen ízlésesen. Fél évszázaddal az utolérhetetlen aranykort követően is konstans minőséget hoz tehát a Deep Purple – bizony, így kell szépen és méltósággal, fiatalosan megöregedni. Tiszteletem töretlen.
