A prog metal színtér egyik legjobb dobosának tartott Mark Zonder, a Fates Warning egykori zenésze alapította azt az A-Z nevű formációt, amelynek énekese az ugyancsak a Fates Warningból ismert Ray Alder, míg basszusgitárosa a többek közt Steve Vai, Tony MacAlpine és a Ring Of Fire albumain szereplő Philip Bynoe lett. Az ily’ módon szupergruppnak is tekinthető zenekarhoz gitárosként eleinte Joop Wolters (ex-Arabesque), billentyűsként pedig a francia Vivien Lalu csatlakozott. Utóbbi kettő a 2022-ben kiadott bemutatkozó album után távozott, így a hamarosan megjelenő második nagylemezen már két gitáros, Nick van Dyk (Redemption) és az olasz Simone Mularoni (DGM), valamint az Alcatrazz és a Warlord billentyűse, Jimmy Waldo játéka hallható. A június 6-án megjelent második album kapcsán Gyuricza Tamás Marcell készített interjút Mark Zonderrel.
Szöveg: Gyuricza Tamás Marcell – Fotó: kiadói archívum
–
Talán nem okozok nagy meglepetést azzal, hogy magazinunk stábja már az első A–Z-albumot is nagy lelkesedéssel és örömmel fogadta, az új albumot pedig még jobbnak találták munkatársaink. Fogalmazhatunk úgy, hogy még tökéletesebbre fejlesztettétek azt a zenei világot, amit az első albummal megismertünk tőletek?
„Először is köszönöm, tényleg nagyon jól esnek a szavaid. Ami pedig a zenét illeti, nekem az a véleményem, hogy soha ne akard kétszer megírni ugyanazt az albumot. Mindig arra törekedj, hogy egyre jobb legyél. Az első albummal az volt a szándékunk, hogy megmutassuk a világnak: itt vagyunk, létezünk, ez a mi zenénk. Már akkor is a legjobbat akartuk kihozni magunkból, és szerintem ez sikerült is. Azóta két tagcsere történt, ami sok új lehetőséget kínált. Más lett a gitár, és súlyosabbá vált a billentyű is. A többi persze maradt, vagyis az A–Z zenéjének főbb jellemzői most is ugyanazok.”
Az A–Z zenei világa leginkább hozzád köthető?
„Mondjuk azt, hogy olyan zenét játsszunk, amit szeretek. Az első album hard rockosabb irányvonala még nem teljesen az enyém volt, de a jelenlegi már nagyon is az én világom. Ezek a fogós dallamok, az emlékezetes kórusok abszolút az én ízlésemnek valók, de a többiek is ezt a zenét kedvelik. Ez így van rendjén, addig jó, amíg élvezni tudjuk a saját dalainkat, és amíg örömet találunk a zenélésben. Nem arra megyünk, hogy minél több embert szólítsunk meg vele, s nem is akarunk azzal foglalkozni, hogy most mi érdekli jobban az embereket. Azt akarjuk játszani, ami bejön nekünk.”
Amikor az első albumot készítettétek, már akkor is tervben volt az A–Z hosszabb távú működése?
„Mindig is zenekarban gondolkodtunk, ez soha volt kérdés. Amikor először vázoltam a terveimet Philnek, akkor valami olyasmit mondtam neki: felvesszük az albumot, elkészítjük a videókat, utána foglalkozunk a sajtóval, majd elmegyünk turnézni. A zenekarok 75 százalékának ez a működési elve. A zenélés lényege az, hogy koncerteket adj, hogy élőben is megmutasd dalaidat a közönségnek, főleg akkor, ha jó, amit csinálsz. Persze, nincs bajom azzal sem, ha létrehozol egy projektet, majd megkéred 27 barátodat, hogy játsszanak a lemezeden, de azokat a dalokat nagyon nehéz lesz élőben bemutatnod. Az A–Z tehát egyértelműen zenekarnak indult.
Őszintén szólva, eléggé hiányzott már, hiszen a megelőző 18 évben nem igazán voltam igazi zenekarban. Gyermekeim születtek, ikreim, akiket fel kellett nevelnem, ezért nem lehettem folyton úton. Miután már felnőttek, nincsenek ilyen kötöttségeim, ezért összeraktam ezt a zenekart, ami elég tradicionálisan indult. Mindent úgy csináltunk, ahogy kell. Nagyszerű zenésztársakat kerestem, elkészítettük az albumot, de mégsem tudtunk turnéra indulni. Ketten ugyanis nem tudták, vagy nem akarták a koncertezést vállalni, itt megakadt a dolog.”
Ennek tudható be, hogy az első albumhoz képest két poszton is változott a zenekar felállása?
„Tulajdonképpen igen, de akadtak más okai is. A mostani a felállásból viszont mindenki turnézni akar, tehát ugyanazt gondolja erről a kérdésről, mint én.”
Számítottatok arra, hogy az első albumnak ilyen kedvező lesz fogadtatása?
„Igen, ugyanis egyáltalán nem volt a piacon olyasmi zene, ami akár csak alapjaiban hasonlítana az A–Z stílusára. Egy teljesen más zenei világ, a szokványostól abszolút eltérő hangzás jelent meg velünk. Fogósak a dalok, az énekhang is kitűnő, így minden adott volt ahhoz, hogy sikeres legyen. Az album artworkje is remek. Nem az interneten találtuk, és nem is az volt, hogy ’nézd csak, mit csinált a lányom, szerinted jó lesz ez borítónak?’, hanem igazi képzőművész készítette. Persze, azzal sincs baj, ha valaki az előbbi módszert választja, de én ragaszkodtam hozzá, hogy úgy készüljön az első album, ahogyan régen szoktunk dolgozni. Nemcsak elterveztem mindent, és nemcsak a szám járt, hanem a pénzemet is beletettem az indulásunkba. Végül minden úgy alakult, ahogyan számoltam vele. Lényegében csináltam egy zenekart, amire nagyon büszke vagyok. Kiadtunk egy remek albumot, aminek a borítóját örömmel veszem a kezembe, és hosszasan tudom nézegetni, akár egy kiállításon szereplő műalkotást. De ami még ennél is fontosabb: olyan dalokkal jelentkeztünk, amiket zenekedvelőként én magam is szívesen hallgatnék. Mi több kellene ennél? Szerintem nagyon jól sikerült az első album, megmutatta, hogy az A–Z egy komoly zenekar, aminek önálló arculata van, s amihez hasonlót nem találsz a mai kínálatban.”
A bemutatkozó album kapcsán kapott rajongói vagy kritikai visszajelzések befolyásoltak a második nagylemez dalainak írásakor?
„Nem igazán, hiszen már az első album írásakor tudatosan átgondolt zenei világgal jelentkeztünk. Ez nem egy fúziós jazz projekt, amiben az éppen résztvevő zenészek aktuális benyomásai vagy érzelmei alapján formálódnak a dalok. Az A–Z egy zenekar, így meg kell maradnod annál a stílusnál, amivel indultál. Semmi sem zavaróbb, vagy rosszabb annál, mint amikor egy zenekar előbb kiad egy hard rock albumot, majd egy másodikat, ami csak balladákból áll, harmadjára pedig egy nu metal nagylemezt, mert most éppen az a divat. Persze, a zenekarok is változnak az évek során, de nem rögtön, s nem ennyire direkt módon. Egy zenésznek meg kell tanulnia, hogy azt kell folytatnia, ami működik, de közben dalról dalra, albumról albumra emelnie kell a színvonalat. Kreatívnak kell lenned, és az A–Z tagjaiban ez az egyik legnagyobb érték. Mindannyian magas szintű kreativitással rendelkeznek. Nem kell megmondanom, hogy mit csináljanak, tudják maguktól is. Ez egyik varázsa ennek a zenekarnak. Itt van hat ember, mindannyian más zenei háttérrel és más inspirációval, így mindannyian másban vagyunk jók, ezáltal különböző módon tudunk hozzátenni valamit a zenéhez. Azért is lett a nevünk A–Z, mert ez a két betű a kezdetre és a végre utal. Az elejétől a végéig, ahogy mondani szokták.”
Van olyan dalotok a második albumon, ami az elsőről maradt vissza?
„Nincs, és nem is tennék fel egyetlen albumomra sem ilyet, mivel sosem rajongom a maradékokért. Ha egy dal nem volt elég jó ahhoz, hogy felkerüljön az első albumra, akkor nem értem, miért kellene a másodikon rajta lennie. Ha egyszer már kimondtad róla, hogy nem üti meg azt a szintet, amiért érdemes lenne feltenni egy albumra, akkor egy-két év alatt mi változott meg vele kapcsolatban? Ezért nem is írok több dalt, mint amennyi szükséges az adott nagylemezhez. Minden albumra úgy tekintek, mint friss kezdetre. Dalokat kezdek írni, elkészítem hozzájuk a demókat, meghangszerelem őket, s így tovább. Annak soha nem voltam híve, hogy írjunk húsz dalt, s aztán abból a legjobb tíz kerüljön fel az albumra. Soha nem értettem, hogy miért csinálnak ilyesmit egyes zenekarok. Mi nem ülünk le csak úgy zenélgetni, hogy aztán nézzük meg, mi lesz belőle. Szerintem ez sosem volt jó recept, de ma már nem is működik.”
Annak idején csodadobosként tartott nyilván a szakma. Ami a Fates Warning albumain hallható tőled, az máig tananyag lehet minden dobos számára. Miért döntöttél mégis 2005-ben úgy, hogy kiszállsz a zenekarból?
„Magánéleti okok miatt történt. Éppen csak megházasodtam, és gyerekeket szerettünk volna. Emiatt vissza is költöztem New Yorkból San Diegóba, vagyis a fizikai kapcsolatom is megszakadt a többiekkel. Az egy nagyon zűrös időszak volt számomra, éppen a költözés közepén voltam, amikor hirtelen bedobták a Dream Theater, Queensryche és Fates Warning közös turné lehetőségét. Tudod, mi nem terveztünk évekre előre, mint mondjuk a Rolling Stones, ennek a turnénak az ötlete csak úgy hirtelen jött elő a semmiből. Az első pár koncerten nem is tudtam jelen lenni. Rá kellett jönnöm, hogy a turnézást már nem tudom összeegyeztetni az akkori életvitelemmel. 15 évet töltöttem a zenekarban, ami nagyon fontos részét jelentette az életemnek, de akkor még mások voltak a körülményeim. Amíg nem voltam házas, addig könnyű volt csak úgy, a semmiből elindulni akár egy több hónapos turnéra is. Amikor ez megváltozott, leültem átbeszélni a dolgokat Jimmel (Jim Matheos, a Fates Warning alapító gitárosa). Elmondtam neki, hogy imádom a zenekart, nagyon szeretek albumokat készíteni vele és Ray-jel, de nem tudok turnézni. Ha találunk olyan megoldást erre a helyzetre, hogy továbbra is együtt dolgozhassunk, és pénzem is legyen belőle, úgy szívesen maradnék a zenekar tagja. Jim azonban ragaszkodott volna hozzá, hogy élőben, közösen vegyük fel a dalokat, ahogyan régebben is, és nem akarta elfogadni azt a lehetőséget, hogy otthon, saját stúdióban rögzítsem a dobot, s úgy küldjem át nekik.”
.
Mivel foglalkoztál a Fates Warningból való távozásod után?
„Elsősorban a családommal. Mint mondtam, ikreim születtek, egy fiú és egy lány. Két kisbabám volt, szóval nem éreztem úgy, hogy nincs otthon teendőm. Soha nem fogom elfelejteni azt, amikor elutaztam Japánba, ahova mindig is szerettem volna elmenni, és a négyéves kisfiam felhívott telefonon, hogy elmondja: mennyire hiányzom neki. Ott ültem egy kis japán hotelszobában, és mélyen szíven ütöttek a mondatai. Ezek után megint úgy döntöttem, hogy a családom mindennél fontosabb a számomra, történjen bármi. Munkám persze volt, stúdiófelvételeket készítettem, de közben otthon is tudtam lenni. Rengeteget dolgoztam, hetente felvettem két-három albumot is akár. Annyi felvételt készítettem, hogy bele is keveredtem, hogy melyik kié lesz, de ezt tudtam otthon csinálni, nem kellett elszakadnom a családomtól. Hétéves korom óta zenélek, nem is tudok elképzelni magamnak mást. Bár a Fates Warningot otthagytam, de az fel sem merült, hogy a zenéből kiszálljak. Volt olyan, hogy megműtöttek, s másnap már ott ültem a dob mögött.”
Ma is ezzel foglalkozol?
„Igen. Van egy 557 négyzetméteres épületem, amiben van tíz különböző egység. Próbaterem, stúdió, süketszoba, minden, ami szükséges ahhoz, hogy felvételeket tudjak készíteni, akár album minőségben is. Vettünk fel itt dolgokat a Fates Warning számára is. Naponta lejárok ide, s nemcsak a munka miatt, hanem azért is, mert itt úgy tudok gyakorolni, hogy közben nem zavarok senkit. Minden nap dobolok valamennyit, hogy formában tartsam magam. Most is itt ülök a felvevő helyiségben, miközben veled beszélgetek. Szóval igen, ez a munkám továbbra is, s persze ott van az A–Z zenekar is.”
Más zenei érdekeltséget nincs is jelenleg?
„Nincs, most csak ez van. Ez is elviszi minden időmet. Én foglalkozom a szponzorációval, az internetes hirdetésekkel, még a zenekari termékekkel is. Ezen kívül próbálok egészséges maradni. Nagyon odafigyelek a táplálkozásomra, egészséges ételeket eszem, és folyamatosan edzek is. A gyermekeim 19 évesek lesznek, már nem kell őket hordanom ide-oda, hogy csinálják ezt meg azt, már megoldják maguknak. Szóval már nem játszom annyira apucit, így több időm marad magamra és a zenére. Most azon dolgozom, hogy a második album után el tudjunk menni turnéra. Nehéz ügy, de a kiadó segít benne, csak nem megy egyik napról a másikra.”
Dobosként ki volt rád a legnagyobb hatással?
„Elsőként a szüleimet említeném, akik nemcsak felneveltek, és minden támogatást megadtak ahhoz, hogy dobos legyek, de a zenei ízlésemet is ők formálták a leginkább. Ami pedig a zenei hatásokat illeti… Nos, mindössze hétéves voltam, amikor dobolni kezdtem. Az ember ilyen fiatal korában még nem képes mindent megfelelő módon értékelni, pontosabban egyáltalán nem biztos, hogy jól lát bizonyos helyzeteket. Velem is ilyesmi történt. Nyolcévesen láttam Buddy Richet dobolni, és úgy voltam vele, hogy jól néz ki, de nem értem, hogy mit csinál. Ezért bár lehetett volna rám ő is hatással, mégis egy másik dobost kell említenem, Aynsley Dunbart, akit már jóval később, tinédzser koromban láttam. Tudod, ő játszott az első négy Journey-albumon, később a Whitesnake tagja lett, de számos további kiváló albumon is szerepelt, és elég impozáns karriert futott be. Rám az ő technikája volt nagy hatással, de említhetnék másokat is. Nagyon sokat hallgattam például Tommy Aldridge-t, vagy Cozy Powell double bass játékát. Igyekeztem minél többféle játékmódot és stílust megismerni, még a latin zenét is. Nem azért, mert lett volna olyan tervem, hogy tagja legyek egy latin zenét játszó zenekarnak, de az szintén hozzájárult a személyes fejlődésemhez. A saját stílusom kifejlesztéséhez fel tudtam használni azt a tudást, amit ott szereztem.”
Az milyen érzés, hogy fiatal dobosok hivatkoznak rád, mint példaképre?
„Nagyon jó, de én ismerem magam. Tudom, hogy mit tettem, mit értem el, és mit nem. Tisztában vagyok azzal is, hogy mit csinálhattam volna jobban. Tényleg nagyon jó érzés, ha példaképként tekintenek rád, és hálás is vagyok azért, ha ilyesmi a fülembe jut, de igyekszem nem komolyan venni ezeket a bókokat. Arra pedig egyáltan nem vállalkoznék, hogy másoknak adjak tanácsokat. Még akkor sem, ha látom, hogy valamit rosszul csinálnak. Csak figyelem a dobosokat, és közben megállapítom, hogy kik voltak lusták ahhoz, hogy eleget gyakoroljanak. Vagy próbálom megérteni, hogy miért bal lábbal használják egyesek a lábcint, mások pedig miért néznek ki úgy, mint akik szívrohamot kaptak a színpadon.”
–
(Az interjú eredetileg a 2025. júniusi digitális különszámunkban jelent meg.)
Tartalom: A-Z, Behölder, Death SS, Élő Fém (Iron Maiden, Marco Mendoza, Anneke van Giersbergen, Arena), Gruesome, Hangpróba, Helheim, Klasszikus! (Paradise Lost – Draconian Times), Koncertmenü, Messa, Pagan Altar, Running Wild, Sijjin, Sodom, Sokkoló Korongok / Extra, The Great Old Ones, The Haunted, Vicious Rumors.
