A fellépőket tekintve kontinenseken átívelő felhozatallal érkezett Budapestre ez a jobbára speed/thrash orientáltságú, a szcéna fiatalabb és közepesen koros bandáit felvonultató turné. A korai érkezőket 666 forintos jegyárral (remek kezdeményezés!) csalogató rendezvény a Blue Stage nézőterét szépen tele is pakolta, már a feltörekvőnek tekinthető első két csapatot is egészen sokan nézték meg. (Schmidt Péter)
A nemzetközi est nyitóbandája az ausztrál Mason volt. A King Parrottban is megfordult James Benson énekes/gitáros a fő motorja a technikás, változatos, egyben dallamérzékeny, leginkább talán a korai Havok stílusához hasonlítható, de a Slayer, az Exodus és a Forbidden örökségét szintén gondosan ápoló, újhullámos thrash/groove metalt játszó csapatnak. A bemutatkozó lemezük épp tíz éve jelent meg, mondhatni, ennek apropóján a címadó Warhead egy relatíve komolyabb felkonfot is kapott. A már hat éve megjelent kettesről (Impervoius) szintén elhangzott több tétel, és a közelgő folytatásról szintúgy felcsendült egy s más. A Mason magját a gitározás terén Slashsel meglehetősen sok hasonlóságot mutató Benson mellett a feszes játék elsőszámú felelőse, Nonda T dobos alkotja. Sokat hozzátett a koncert nívójához a 2014 óta „külsős” csapattag Cam Rust bőgős is, ám még inkább a tagsághoz tavaly csatlakozott, technikai részről Eddie Van Halentől, színpadi jelenlét terén a Parkway Drive-tól is sokat tanult, őrülten lelkes és dinamikus, nem mellesleg remek gitáros Daniel Packovski is. Az első, villám ismerkedés után jobban teljesítettek élőben, mint amire számítottam – e tekintetben előkelőbb pozíció kellett volna jusson a Masonnek, mint a nyitóbandáé, de ha kitartók maradnak, erre rövidesen sor fog kerülni. (Gáti Viktor)
A belga Schizophrenia – a név alapján nem meglepő módon – a 80-as évek derekának viszonylag egyszerű vonalvezetésű, deathes beütésű thrash metalját játssza. Szerintem meglehetősen jellegtelen módon, teszem hozzá rögtön. Korai Sepu, Kreator, Sodom, Possessed, Slayer – ezek a hatások mind ott vannak a zenéjükben, ami önmagában még nem lenne baj, sőt! Viszont sajnos olyan ütőképes nótákat egyelőre nem hallani tőlük, mint amilyenek például a hasonló recept alapján kotyvasztó görög Suicidal Angels legutóbbi, remekül sikerült albumára íródtak. Nekem a színpadi kiállásuk ugyancsak kissé összeszedetlennek tűnt – arról viszont valószínűleg nem ők, vagy nem csak ők tehettek, hogy a megszólalásuk is tompa, kásás volt. Térjünk vissza a dologra három-négy esztendő, és mondjuk két nagylemez múlva. Viktor kolléga fenti beszámolója és pár ismerős véleménye alapján is talán szerencsésebb lett volna, ha a Mason helyett ők indítják az estét.
Az Evil Invaders képében szintén belga zenekar következett, az ő produkciójuk azonban a honfitársakhoz képest már komoly szintlépést jelentett, gyakorlatilag minden tekintetben. Kiállás, színpadkép, megszólalás, precizitás, no és dalok szempontjából egyaránt ők vitték el a pálmát ezen az estén, simán játszhattak volna akár utolsóként is. Ezen mondjuk a tavaly nyári graspopos performanszuk alapján kicsit sem lepődtem meg, ott ugyanis nagyszínpadon, délutáni verőfényben alakítottak olyat, ami alapján bátran kijelenthetjük, hogy esélyesen egy komolyabb áttörés küszöbéhez érkezett a brigád. Pláne, hogy harmadik stúdióalbumuk, a Shattering Reflection az elmúlt év egyik kiemelkedően jól sikerült lemeze volt, a korábbi mániákus speed/thrash vonalat némi higgadtabb, klasszikus heavy metalos megközelítéssel fellazítva. De nem elnyálasítva – ezt fontos rögtön hozzátenni. Hogy maga a zenekar is nagyon bízik az anyagban, azt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az elővezetett 11 dalból öt bizony innen származott. A setlist amúgy érdekesen épült fel: két Feed Me Violence-ről származó nóta (címadó és Mental Penitentiary) után rögtön egy blokkban nyomták el mind az öt tavalyi tételt, köztük a két szélsőséget jelentő pusztító Sledgehammer Justice-szal és a Crimson Glory módjára dallamos-misztikus In Deepest Black-kel. A végére pedig még négy régebbi darab maradt, a korai érát demonstrálandó. Az egész zenekar nagyon feszesen, intenzíven és lelkesen játszott, a mániákus kiállású és fazonú énekes/gitáros Joe a lemezek sikítós-rikácsolós témáit élőben is tök jól adta vissza, és úgy általában nagyon egyben volt a színpadi produkció minden eleme. A gitármunkára külön is rácsodálkoztam. Az év eddigi egyik legjobb koncertjét adták a belgák, jó volna, ha headlinerként is megturnéztatnák a tavalyi nagylemezt.
Utánuk a kaliforniai Warbringer a maga szikárabb, egyértelműbben thrashes muzsikájával már nem tett rám akkora hatást – mondom ezt úgy, hogy egyébként becsületesen odatették magukat ők is, tényszerűen nem nagyon tudnék náluk sem mibe belekötni. Talán annyi csak, hogy sűrűbb, horzsolóbb zenéjük és kevésbé markáns kiállásuk miatt eleve nehezebb kapaszkodót találni az élő produkciójukon. Hat nagylemezzel és közel két évtizedes pályával a hátuk mögött persze érthető, hogy miért ők a turné headlinerei, nézőként-hallgatóként mégis azt mondom, egy fordított sorrenddel talán ők maguk is jobban jártak volna. A programjukban egyébként mindegyik albumukat megidézték így vagy úgy – a fő hangsúly azért a két utolsó anyagra tevődött, ezekről négy-négy dalt játszottak. Egyértelmű pozitívum náluk, hogy noha a végeredményt tekintve kétségkívül thrashről beszélhetünk, nótáikat – főleg a frissebbeket – időről-időre megszínezik különféle nem megszokott harmóniamenetekkel vagy rendhagyóbb témaváltásokkal, effélékkel. Alapvető csapatnak ugyan nem nevezném őket, de a szimpla jómunkásember-kvalitásoknál messze több van bennük. És végső soron élőben is korrekt teljesítményt nyújtottak, azzal együtt, hogy azért a showt mégiscsak az Evil Invaders lopta el ezen az estén. (Schmidt Péter)
