Kiadó: Mascot Records / Írta: Gáti Viktor / Értékelés: 8
A dán Vola 2006-ban indult, és karrierjük meglehetősen nagyot lendült előre a 2015 elején még magánkiadásban, majd 2016 folyamán a Mascot jóvoltából megjelent első nagylemez sikere révén. A Hollandiából indult kiadó gondozza a csapat kiadványait azóta is, egyebek mellett a novemberben érkezett negyedik albumot, amely a kissé fura, Friend Of A Phantom címet kapta.
A banda progos, djentes, poszt-hatások sajátos keverékeként leírható hangzása már az Inmazes debütön kiforrottnak számított, s bár a muzikális határok a pályatárs Tesseract munkásságához hasonlóan, jó ideje határozottan kirajzolódottnak mondhatók, továbbra sem fulladt ki kreatív szempontból egyikük sem. A brit brigád abban is párhuzamba állítható a Volával, miszerint, habár főleg a gitárok és a dobok hangzása meglehetősen száraz, mondhatni steril, a hangszerelés, és különösen a nagyon kellemesen dallamos, a popos, álmodozós karaktert ízléses, idevaló módon alkalmazó ének (ami azért Daniel Tompkins mester esetében más tartományokat szintén bátran bejár) és a mindig eltaláltan duruzsoló basszus révén életteli módon tud lélegezni a produkció.
Így működik ez a kilenctételes friss dalgyűjtemény negyvenegy percében is. A kezdő Cannibal jól megadja az alaphangot a lemezhez, nem mellesleg ebben a tételben a csúcsformában lévő Anders Fridénnel egészül ki a kettes lemezt megelőzően stabilizálódott felállás. Az In Flames-frontember hibátlan alakítása szokatlan mintát ad a Vola zenei szabályrendszeréhez, mégis jól illeszkedik annak jellemző, harapós jellegébe. A Break My Lying Tongue jó példája a horda egyik fő erősségének számító olyan, ebben a rock/metal zenei közegben egyszerre rendhagyónak és ragadósnak bizonyuló árnyalatú elektronikus betétnek, amely lényegében megadja a gitárok, és később az ének által is lekövetett vezérdallamot. Ez a fajta dalszerkesztés, vagyis mikor már a dal intrója hozza az adott számot (és szerzőt) azonnal felismerhetővé tévő fő motívumot, olyan kiválóságok sajátja, számos példa között, mint a már említett In Flames vagy az Arch Enemy, csak hogy Skandináviánál maradjunk.
A We Will Not Disband leginkább a címe miatt érdekes, amúgy egy standard, de, vagy épp attól még tartalmas szám, a Glass Mannequinben pedig végig az elektronika és a lebegős, álmodozós atmoszféra dominál. Ezt az – egyébként a korábbi lemezekre is jellemző – egyre szélesedő spektrumú muzikalitást a Bleed Out járatja a csúcsra: volásra kalibrált, synthwave/trap-ízű felvezetést követően jön a védjegyszerű verze és refrén, érkezik az újfent trapes átkötés és a dalközpontú breakdown, hogy a megismételt refrén és egy emelkedett finálé zárja le a némiképp kísérleti, egyszersmind szintlépés ígéretét hordozó darabot. A Paperwolf egy okosan megválasztott, együtt éneklős kislemezdal, amelyet az album, további különösebb attrakció felmutatását nélkülöző, utolsó harmada követi.
Mint LP, egységesen erősnek érzem a ’Phantomot, ugyanakkor per pillanat úgy látom, híján van az olyan átütő szerzeményeknek, mint a Stray The Skies, a Whaler vagy a Napalm.
(Az albumot pontoztuk és véleményeztük a novemberi Hangpróbán. Olvasd el a digitális kiadásban!)
